II./XII. - Ismét apa keze van mindenben

Drága Olvasóim! 

Igen, sokat késtem, de sajnálom. Mentségemre csupán azt a tényt tudom felhozni, hogy félév volt, és, hogy minimális ihlet - vagy talán inkább idő - hiányban szenvedtem. Most viszont megérkezett a rész, brutális lett - és ez kétféle képpen értelmezhető. Várom a reakciókat, a végét felturbóztam egy kicsit, tudom, talán sok lett, de nem tudtam máshogy megmutatni, hogy Winter mit érez. Hogy eláruljam: fájdalmat, fájdalmat és még több fájdalmat. 

Remélem tetszeni fog nektek az alkotásom, köszönöm szépen hogy velem vagytok még mindig! 

Hamarosan ismét érkezem. A következő rész címe: Rendőrség. 

xxx. Cynthia Tailor ♥ 

"Fizetni kell, be kell mocskolnunk magunkat az alávaló emberi szenvedéssel. A fájdalom piszkos, visszataszító és ragacsos világával."

~Louis~

A fiúkkal sürögve készültünk arra, hogy Niallék hazaérjenek, ugyanis nagyon régen voltunk úgy együtt mindannyian, hogy beszélgessünk és jól érezzük magunkat, s ez mindenkinek hiányzott már. El és Perrie ebédet készítettek, Eloise, Lin segítségével pedig sütiket sütött, Mi négyen megterítettünk és kimentünk eléjük a reptérre. Mikor kézenfogva megjelentek az ajtóban, mi azonnal eléjük rohantunk, nem kis meglepetésükre. Végre ismét szorosan magamhoz szoríthattam Wintert, és a fülébe súghattam, hogy mennyire hiányzott. Tényleg úgy szerettem őt, mint a húgomat, és bármit megtettem volna a boldogságáért, és ezzel mindenki tisztában volt. 

Niallt is meg akartam ölelni, de ő elhúzódott és kissé mérgesen tekintett rám. Nem értettem, hogy miért tette ezt, Wi pedig csupán együttérzőn megsimította a kezem, és vőlegénye után eredt a kocsi felé. Valami ismét történhetett közöttük, amihez esetlegesen nekem is közöm volt, de én nem emlékeztem semmi olyanra, amit elkövettem a barátom ellen. Minden mindegy alapon mélyet sóhajtottam és én is beszálltam a kocsiba, amelyben szűkösen ugyan, de elfértünk. 

- Nos, és hogy telt a hétvége Írországban? - érdeklődtem hátrapillantva. Harry mellett ültem az anyósülésen, és kissé kitekerve magam fordultam a páros felé, hogy beszélgetni tudjak velük. 

- Nagyon jól éreztük magunkat, tényleg - mosolygott rám Wi. 

- De természetesen minden jót elront valami - morgott Niall, amit próbált mindenki figyelmen kívül hagyni csak én nem. 

- Mi történt? Ugye nem megint David? 

- Louis ne aggódj, minden rendben. Niall csak bal lábbal kelt fel ma. 

Winter magyarázata nem volt hihető, mert közben elég erősen bordán könyökölte Niallt, aki erre fel is nyögött. Harry az útra koncentrált, Zayn és Liam pedig az ablakon figyeltek kifelé, és próbáltak úgy tenni, mintha minden teljesen normális lenne. Ni biccentett egyet, és ezután meg sem szólalt, viszont a többiek becsatlakoztak és jókat nevettünk Winterrel. 

- A lányok merre vannak? - érdeklődött Wi egy nagy nevetés után. 

- Otthon, csak nem fértünk volna be ennyien a kocsiba, szóval inkább megmondtuk nekik, hogy maradjanak - közölte Zayn sunyin elmosolyodva, ugyanis a párocska még nem sejtette, hogy egy egésznapos programmal készültünk neki. Bár azt igenis tönkretehette Niall viselkedése, így elszántam magam arra, hogy még mielőtt bemenne a házba, kérdőre vonom. 

Már nem voltunk nagyon messze, így beállt közénk a csend, én is előre fordultam és a twitteremet nézegettem a telefonomon. Rengeteg rajongó üzent nekünk, hogy alig várják már a következő turnét, ami sokkal hosszabb lesz, mint az előző volt, mert mindenhová megpróbálunk ellátogatni. Pár embernek válaszolgattam, majd lefotóztam Harryt, amint vezet és azt is kiposztoltam. Azonnal érkeztek rá az értesítések, amiket kikapcsoltam, majd zsebrevágtam a készüléket. 

- Megjöttünk - kanyarodott be a feljáróra Hazz, és miután leállt a motor mindenki gyorsan kipattant. 

Liam elvitte a bőröndöket, Wi pedig előre rohant, hogy megnézze a lányokat. Niall is készült volna befelé, de elkaptam a karját és visszarántottam, a többieknek pedig intettem, hogy mennyenek be. Szőke barátom nem igazán vágott kedves arcot ahhoz, hogy kettesben maradt velem, de ez most cseppet sem érdekelt. 

- Valami problémád lenne esetleg velem? - érdelődtem nyugodtan, de belül már ekkor tomboltam. Biztos voltam benne, hogy haragszik rám, mert még csak a szemembe sem nézett. 

- Nem lenne semmi probléma, ha nem ütnéd bele mindenbe az orrod. - Hagnja száraz volt, a szavait pedig flegmán ejtette ki száján. Totál magasról tett rá, hogy megbánt a viselkedésével; nem érdekelte, hogy azt sem tudom, hogy miről van szó. 

- Nem értem, hogy mit tettem. Tudod, hogy sohasem cselekednék ellened és Wi ellen. 

- Pedig levelet küldtél neki, amiben leírtad, hogy mit csináltunk Wi háta mögött. Majdnem elvesztettem miattad, szóval mégiscsak ellenünk vagy. 

- Azon a papíron rajta is van az aláírásom, és tudod is bizonyítani, hogy én írtam? Mert én nem emlékszem, hogy küldtem volna Winternek levelet a napokban. 

A farzsebéből előrántott egy borítékot és a kezembe nyomta, de még mindig nem nézett a szemembe, inkább a házakat figyelte. Türelmetlenül toporgott, amíg én átnéztem a papírokat. Már nagyon menni akart, de én nem engedtem el. 

- Nem én készítettem, Niall. Igaz, hogy egy kicsit hasonlít a kézírásomra, de nem tökéletes. Valamint ha én tettem volna, akkor biztosan aláfirkantottam volna, mert tudod, hogy milyen vagyok. 

- Ennyivel nem tudod bizonyítani Lou. 

- És a bizalmad velem szemben már nem jelent semmit? Vagy soha nem is bíztál bennem? Mi van ha David készítette, hogy engem is belekeverjen? 

- Bízom benned Lou, de pont te mondtad, hogy ki fogsz tálalni Winternek, ha én nem teszem meg. Ezért gyanakodtam rád, valamint a kézírás miatt. 

- Nem én tettem, haver. A szüleim életére esküszöm, hogy soha nem ártanék nektek, mert mindkettőtöket szeretlek, és tudom, hogy nektek az a legjobb ha együtt vagytok. 

Niall vonásai megenyhültek, hitt nekem. Bocsánatot kért, majd megölelt és eltette a levelet, hogy bemehessünk. A fiúk kényelmesen elhelyezkedtek a kanapén, míg a konyhából a lányok beszélgetése és nevetése szűrődött ki. Örültem, hogy ismét együtt volt az egész csapat, még akkor is, ha kissé nehézkesen indult a mai nap. Niall leült a többiekhez, én viszont beosontam a konyhába. Winter háttal állt nekem, így mögé léptem és kezeimet a szemére téve kérdeztem meg, hogy ki vagyok. Természetesen az nem jutott eszembe, hogy ismeri a hangomat, így azonnal lebuktam, de ez nem volt baj.
- Nem tudsz minket egy fél percre egyedül hagyni? Pasik kifelé! - szólalt fel Perrie, és kezével mögém intett. Megforgattam a szemeimet és visszamentem a nappaliba, hogy becsatlakozzak a beszélgetésbe.

~Winter~

Nagyon féltem attól, hogy mi lesz, ha Niall és Louis találkoznak. Persze drága vőlegényem azonnal úgy kezelte a fiút, mintha tőrt akart volna szúrni a mellkasába, és az egész úton csak forgatta azt a helyében. Mérgemben nem tudtam mit tenni, rengetegszer gyomron könyököltem, de az sem volt elég hatásos; csak folytatta, folytatta és folytatta. Louison látszott, hogy mindez rosszul esett neki, és próbáltam nyugalmat sugározni felé, de jól tudtam, hogy a dolog megoldása csak a két fiún áll. Már csak abban bízhattam, hogy gyorsan megbeszélik, mert kezdett nagyon felzaklatni a dolog.
Mikor megállt a kocsi, szinte rögtön kipattantam és előre rohantam, hogy végre magamhoz szorítsam a húgomat és a lányokat. Mind hiányoztak, valamint el kellett nekik mesélnem, hogy mi történt Írországban, miután elmentek.
- Bejártuk az egész várost biciklivel és gyalog is, és imádtam minden percet, tényleg. Hiányzott nekünk ez az egész, és bevallhatom, hogy még soha nem éreztem magam ilyen jól - magyaráztam kissé elmélázva és közben ujjamat beledugtam a tálba és megkóstoltam a  csokikrémet. - Isteni, mint mindig Eloise.
- Na, ki vagyok? - fogta be Louis a szemem, aki sajnos a hangjával elárulta magát.
- Csak nem a nagy Louis Tomlinson? Úristen, hozzámért, többet nem mosok arcot! - visítottam, mint egy fan, erre a möggöttem álló fiú hangos nevetésbe kezdett.
Boldognak látszott, így csak reménykedhettem benne, hogy azért tért vissza a kedve, mert beszéltek Niallel, és kibékültek. Vigyorát viszont nem sokáig élvezhettem, mert Perrie kiküldte, mi pedig folytattuk a beszélgetést.
Pontban délben az asztalon volt az ebéd, mindenki leült a helyére és hangos beszélgetés közepette enni kezdtünk. Mint kiderült, a gyerekeket rábízták a nagyszülőkre, hogy kicsit kikapcsolódhassunk; ez pedig nem jelentett mást, mint egy egésznapos programot.  Ebéd után betettünk egy filmet, de abszolút nem figyeltünk rá, mert Harry és Lou rákezdtek a hülyeségeikre. Harrynek nem jutott hely, így kitalálta, hogy majd Louis ölébe helyezkedik el. Ebből az lett, hogy az alul nyomorkodó fiú lelökte magától Hazzt, aki így viszint elterült a kanapén és agyonnyomott mindenkit, kezdve Eleanorral, Liamen és Linen keresztül, egészen Zaynig és Perrie-ig. Ők sem tűrhették a nyomort; Harry másodperceken belül a földön landolt. Hatalmas nyögés közepette összehúzta magát, mintha épp haldokolna, Eli pedig csak a szemét forgatta.
- Nem tudom, hogy miért járok egy idiótával - rázta immár fejét is. A kijelentésre Harry felkapta a fejét és kajánul elvigyorodott.
- Azért mert kielégítelek, édesem. - Kijelentésére grimaszoltam egyet, mert pont arra nem voltam kíváncsi, hogy miket csinálnak ők ketten, de ezek szerint már túl voltak sok mindenen. A húgom felnőtt, és úgy tűnik végre megtalálta a helyét egy olyan ember mellett, akiben tökéletesen megbízom.
- Megcsalsz? Hazz, hogy tehettél ilyet? - Louis kétségbeesetten tekintett a még mindig a földön fekvő kócosra, és eljátszotta, hogy sír. Innen kezdődött a dráma, amin jót derültem, de végén már kicsit sok volt, hogy a két fiú hülyeségét kellett hallgatnunk.
- Menjetek szobára és ott beszéljétek meg, légyszi - küldte el őket helyettem Zayn. Hangjában semmi rosszallás nem volt, a két fiú mégis magára vette, így távoztak az emeletre.
- Mint az óvodások - jegyezte meg Eleanor és Elivel együtt felmentek ők is.
Csendes beszélgetés kezdődött meg közöttünk, akik lent maradtunk, de nekem még mindig csak az pár nappal ezelőtt kiderült dolgokon járt az eszem. Eli nem az igazi húgom, és ez most megijesztett, mert mindig is nagyon a szívemen viseltem az életét, pedig talán nem kellett volna. A szüleimet pedig már soha nem ismerhettem meg, hiszen meghaltak. Legalább ha lett volna egy aprócska tárgyam tőlük; vagy egy emlék, egy kép, hogy tudjam, hogy néztek ki. Hiányzott a tudat, hogy boldogok voltak-e vagy sem, hogy szerettek-e engem, és, hogy hogy tervezték az életüket. Ami viszont tőlük rám maradt az csak egy aprócska boncjelentés volt, amit nem szívesen olvasgattam. Gabrielle és Dave Parkinson. A szüleim neve úgy csengett a fülemben, mint két idegené, és ez csak még jobban fájt.
- Minden rendben? - érdeklődött Liam, aki immár sokkal közelebb volt hozzám, mint eddig. Barna szemeit mélyen az enyémbe fúrta, mint, aki a lelkemig akar velük látni.
- Persze - mosolyogtam rá kedvesen, ő pedig biccentett.
A hangos nevetés zaja ennek ellenére továbbra is elkerülte a fülem. Mint szellem, úgy ültem ott, a gondolataimba burkolózva, és azt sem észleltem, hogy ismét teljes a banda. Valahonnan előkerült egy gitár, Niall játszani kezdett és mindenki énekelt, rajtam kívül. A fotelbe süppedtem, és arcomra álmosolyt festettem, hogy ne lássanak rajtam semmit; de belül teljesen máshol voltam. Egy olyan helyen jártam, ahol csupán két fiatal szülő lakott, és egy aprócska kisbaba. Nem is sejtve a jövőt élték az unalmas életüket, de szeretetben nem volt hiányuk. Vajon ilyen volt az én életem is? Vajon büszkék lennének rám, ha látnának? Megveregetnék a vállam, látva, hogy megleltem a boldogságot, vagy megdorgálnának, amiért feladtam az életemet egy kisbaba és egy zenész miatt. Hiszen továbbra is íróvá válhatok, ahhoz nem kell egyetemet végeznem.
- Wi, csörög a telefonod. - Zayn hangja rántott ismét vissza a való életbe. Megtöröltem a szemem, melyek ismét könnyekben úsztak és elővettem a készüléket a zsebemből. "David". Hatalmas szemeket meresztettem a telefonra, Niall pedig azonnal kikapta a kezemből. Amint megpillantotta a nevet, felvette, de kihangosította.
- Winter, édesem. Megkaptad a levelem? - érdeklődött pótapám a telefonon keresztül.
- Az maga volt? Honnan tud erről? Nyomoz utánunk? Fel fogom jelenteni a rendőrségen, ha nem hagyja abba! - Niall hangja az egész szobát betöltötte úgy üvöltött, de David csak nevetett. Kacagott, mint, aki jól végezte a dolgát; és úgy, mint aki épp most vitte be a legutolsó és legfájdalmasabb ütést.
Mindent tönkre akart tenni, és most ismét majdnem sikerült neki. Ajkaimba harapva próbáltam visszafojtani dühömet, de már nem bírtam hallgatni, ahogy a vőlegényem ordít a telefonnal, így felálltam. Elvéve tőle, egy egyszerű mozdulattal a falhoz vágtam a telefont, így végre csend lett. Niall gyorsan vette a levegőt, én pedig halkan szipogtam, de a hang egyre csak erősödött. Valami mélyről feltört belőlem, amikor Eloisra pillantottam, és eszembe jutott, hogy annak a féregnek a lánya. Eli és én már nem tartoztunk össze. Külön anyánk és apánk volt, őt pedig az az állat nemzette. Nem volt többé a húgom.
- Miért nézel így rám? - Eli hangja kétségbeesett volt, és úgy összehúzta magát, mint az őzek, akik érzik a halált, amelyet a vadász fog rájuk hozni.
- Winter, nyugodj meg, jó? - Lou elővigyázatossából lefogott; tudta, hogy miről volt szó a telefonban.
- Sajnos, az nem fog menni. Ha ő nem születik meg, akkor David nem sanyarította volna meg az életem, Louis. Akkor szeretett volna, a magáénak tudott volna, és nem tartanék itt. Nem lennék lelkileg összeesett, és nem kellene bújkálnom a szerelmemmel. - Hangom, mint a halk sikoly suhant át a szobán. Mindenki ijedten pislogott rám, éreztem, hogy kezdnek megijedni és volt is rá okuk. Teljesen ki voltam fordulva magamból, pedig csak véget akartam már vetni ennek az egésznek.
- Azt mondod, hogy minden az én hibám? - Eli dadogott, valóban megijedt tőlem.
- Nem vagy többé a húgom, átokfajzat! - ordítottam és nekiugrottam a fotelben kuporgó lánynak.
Louis kezei a meglepetéstől leestek a testemről, így semmi sem tartott vissza. Kezeim közé szorítottam húgom nyakát és minél szorosabbra fogtam. Feje vöröslött, ami bennem valami jó érzést idézett elő. Végre ő is szenvedett. Végre átérezte, hogy min mentem keresztül, amíg mindig óvtam őt. Most már tudta, hogy milyen volt nekem.
- Winter hagyd abba! Megölöd! Nem teheted ezt vele! Normális vagy? Ereszd el!
A hangok elsuhantak a fülem mellől, csak a szorításra koncentráltam és arra, hogy megtartsam magam és az erős karok ne tudjanak magukkal húzni. Ám azok nyertek, s pár másodpercen belül elrántottak a lánytól, aki már szinte elvesztette az eszméletét. Harry azonnal ott termett mellette Liammel együtt, míg Lou, Zayn és Niall engem fogott le. A lányok kővé dermedve ültek a helyükön, és bámultak rám.
- Csak nem elrontottam a hangulatot? Sajnálom.
Gúnyos mosolyra húztam ajkaimat és csak bíztam benne, hogy mindez beleégett a tudatukba. Akartam, hogy rájöjjenek, hogy nem bántam meg, amit tettem. Mert nem éreztem ilyet. Csupán ürességet, és mérhetetlen fájdalmat. Azt a fájdalmat, ami az évek során gyűlt fel bennem, és most szét akart feszíteni.