XV. - Érzelmei midenkinek vannak

Sziasztok! 

Gondoltam ma hozom a következő részt azon okból, hogy se holnap, se pedig holnap után nem fogok ráérni (szóbeli - amim ma is volt - és farsang, pont ilyen sorrendben), meg persze nagyon örülök a 2700 látogatónak és a 14 feliratkozónak. A kommentjeitek is meghatnak, komolyan köszönök minden egyes szót, soha nem hittem volna, hogy ennyire tetszeni fog nektek a történet. Mondhatni, hogy már nem vagyok megfázva, így már teljesen visszatértem a közéletbe. Köszönöm a jókívánságokat! :) 

A részről annyit, hogy most kezdődnek majd az izgalmak. (hahaha én már tudom, hogy mi fog történni a következőkben, ti pedig neeem:D oké, előjött az ovis énem) Remélem nektek is annyira tetszeni fog, mint nekem. Köszönöm, hogy olvastok hamarosan ismét jelentkezem xxx. 

~Winter~

Szívem hevesen dobogott a helyén, gyomrom liftezett, de mégis kellemes érzés járt át. Egész testemben remegtem, olyan volt mintha égtem volna belülről. Be kell vallanom rég óta vártam, hogy ismét libabőrös legyek a csókja miatt és most, hogy újra vele lehettem úgy tűnt, mintha minden rossz dolog megszűnt volna körülöttünk. Csak ő és én, egy olyan világban, ahol semmi más nincs csak szeretet és béke. Ott, ahol minden mezőn virágok nyílnak, ahol az emberek olyan boldogok, hogy képtelenek abba hagyni a mosolygást. Ezt hozta ki belőlem, szinte égtem a vágytól, hogy még többet és többet kapjak belőle. Nem akartam elengedni, mert tudtam, hogy akkor ismét visszatérnék a rideg életembe, melyben talán ő az egyetlen fénypont. Lehet, hogy még csak most kezdek rájönni, hogy mennyire is fontos Ő számomra. Már szinte bánnám, ha nem találkoztunk volna, hiszen akkor nem tartanék itt. Akkor nem lenne semmi vidám dolog az életemben, és senki sem védene meg. Ennek ellenére tudom, hogy ő bármikor képes lenne bármit megtenni értem. Érzem, és tudom, hogy most nem fogok csalódni. Mikor ráteszem a kezem a mellkasára érzem, hogy az ő szíve is dübörög, majdnem hevesebben, mint az enyém. 

Mikor elfogy a levegőnk elválunk. Homlokomat az övének támasztom, de még nem nyitom ki a szemem, hagyom, hogy derekamat kényesztessék ujjai, melyekkel egyenletesen simogatja testrészem. Szám résnyire nyitva van, így azon keresztül fújom ki a levegőt, mire felkuncog. Lassan kinyitom a szemeim és csodálatos íriszeibe tekintek, melyek teljes mértékben lenyűgöznek. Még soha nem csillogtak ennyire, egyszer sem láttam, hogy ilyen tengerkékek lettek volna. Egyik kezem még mindig arcán pihen, így lassan végigsimítok az egyik ujjammal az ajkain, melyek pár másodperce még az enyémeket kényeztették. Lassan elhúzódóm tőle, kimászom az öléből és visszaülök a kanapéra. Lófarokba kötött hajamból néhány tincs kizuhant, így azokat rendezgetem vissza, de elkapja a kezem. Előttem áll és lassan engem is felállít, miközben ismét a hajgumim után nyúl. Egy egyszerű mozdulattal kihúzza a hajamból, nekem pedig eszembe jut a másik helyzet, mikor szintén ezt tette. Akkor azt mondta, hogy sokkal jobban áll nekem a kiengedett haj, így azonnal megértettem cselekedét. Egyik kezébe egy távirányítót fog melyen megnyomja az egyik gombot és halkan megszólal egy dal. Lassú és érzelmes. Miközben azon gondolkodom, hogy hol hallhattam már ezt, lakapcsolódik a tévé és már teljes félhomályban vagyunk. Az egész szobát az a kis lámpa világítja meg, ami a tőlünk elég messze lévő kisasztalon pihen. 

Magához ránt és egyik kezét a derekamra helyezi, míg a másikkal az enyém után nyúl. Az ütemre lassan ringatózni kezdünk, de mikor egyre jobban belejön, azonnal megtudom, hogy rettenetesen jó táncos. Lassan megforgatott a tengelyem körül, de a mikor ismét szemben álltam vele, én cselekedtem. Karjaimat nyaka köré fontam és szorosan magamhoz öleltem. Ő a fenekem alá tette a kezeit és kissé megemelt. Lábaim már nem érintették a talajt, a levegőben lógtak, de kellemesen éreztem magam. 

- Ugy tudod, hogy soha nem hagynálak el? Hogy soha nem tudnálak téged megbántani? - suttogta a fülembe, de én ezt már mind tudtam. Hangja olyan volt, mintha magának szeretné bizonygatni az itt elhangzottakat, de ennek ellenére nem törődtem a dologgal. Nyakába fúrtam az arcom és beszívtam az illatát, mely olyan volt számomra, mint másoknak a drog. Pillangóim felébredtek, vadul csapkodni kezdtek és szinte már ki akartak jönni a gyomromból.

Reggel lassan kinyitottam a szemem és hirtelen nem tudtam hol vagyok. Viszont, amikor jobban átgondoltam a dolgokat rájöttem, hogy Niallnél aludtam, aki valószínűleg már dolgozni van. Tegnap este rám parancsolt, hogy nem mehetek ma még sehová sem, így engedelmeskedtem neki, mert nem szerettem volna megbántani. Lassan kimásztam az ágyból és a fürdő felé vettem az irányt. Letusoltam és egy szál törölközőben indultam meg Niall szobája felé, hogy keressek valami hordhatót. Kezem megakadt egy zöld színű "I'm the King!" feliratú pólón, amibe azonnal beleszerettem. Felvettem a valószínűleg mostanában mosott darabot, mert öblítő illata volt, ezért hiányoltam azt a férfias illatot, amit tegnap nagyon megszoktam. Olyan nagy volt rám a felső, hogy úgy döntöttem elég lesz ez így és levonultam a konyhába. Főztem egy kávét, miközben eszembe jutott a tegnap este és elmosolyodtam. Olyan aranyos volt az egész. Táncoltunk, beszélgettünk, nevettünk. Szinte már azt hittem, hogy egy mesében vagyok, hiszen még soha nem volt ilyen szép estém. A kezembe fogtam a bögrét és kinyitottam a hűtőt, hogy megnézzem, mi van itthon. Elterveztem, hogy ma én fogok ebédet készíteni mire Niall hazaér, így azonnal hozzá akartam látni a dologhoz. A hozzávalókból ítélendően eldöntöttem, hogy lasagnet készítek, valamint sütök sütit is. 

Felvettem a talált kötényt és magam elé kötöttem, hogy ne szórjam le a pólót. Elővettem a memóriámból mindent, amit anya tanított nekem a főzéssel kapcsolatban és hozzákezdtem. Eleinte nehézkesen ment a dolog, de végül belejöttem és szinte tökéletesre sikerültek még a sütik is. 

- Igen? - kaptam fel a telefonom csokis kézzel. 

- Szia, most indulok haza - szólt bele a telefonba Niall. Mosoly kúszott a számra és boldogan kentem tovább a sütiket. 

- Rendben, lesz egy kis meglepetésem - kuncogtam el magam, majd kinyomtam mielőtt kérdezhetett volna valamit. Nem akartam, hogy kihúzza belőlem a dolgot, márpedig tudtam, hogy ha tovább hagyom beszélni elmondom neki.
Az ebédlőasztalhoz léptem és feltettem egy ünnepies terítőt és elhelyeztem a tányérokat. Az asztalközepére helyeztem pár illatos gyertyát, melyeket meggyújtottam, így máris jobb hangulata lett az egésznek. A lámpa kapcsolóhoz léptem és lejjebb tekertem, hogy szinte majdnem sötét legyen bent. A bejárattól egészen az ebédlőig gyertyákat helyeztem el, hogy kirajzolódjon az ösvény. Utolsó lépésként felmentem az emeletre és előkerestem Niall egyik ingét, hogy én is "ünnepélyesen" nézzek ki. Nem volt kedvem felvenni a tegnapi ruhámat, nameg ez sokkal kényelmesebbnek is hatott. Kinéztem az ablakon, mikor megláttam, hogy Niall épp leparkolt a ház előtt, így gyorsan leszaladtam az konyhába és az asztalra helyeztem az ebédet. Kulcszörgés és halk trappolások jelezték, hogy megérkezett, majd egy nagy puffanás, mely miatt majdnem elárultam magam, de visszatartottam a nevetésem. Halk matatás, majd egyre hangosodó léptek után, végre megláttam őt. A szokásos öltönyös Niall állt előttem, hatalmas mosollyal az arcán. Tekintete végigszaladt rajtam és ha lehetett még boldogabb arcot vágott. Széttárta a karját, mire én lassan megindultam felé, de a végén már futottam és úgy vágódtam a karjai közé. Szorosan magához ölelt, mintha már ezer éve nem láttuk volna egymást.
Lábaimmal derekában kapaszkodtam, míg karjaim nyaka köré fonva pihentek. Egy puszit nyomott a homlokomra, majd letett. Megfogtam a kezét és az asztalhoz vezettem, mire éhesen megnyalta a száját. Helyet foglaltunk és lassan nekikezdtünk a falatozásnak miközben a suliról faggattam.
- Eloise ma nem volt bent - szólalt meg csendesen, fejét lehajtotta. Nem mert felnézni rám, az én kezemből pedig kiesett a villa. Kilöktem magam alól a széket és már a bejárati ajtó felé indultam volna, de Niall gyorsabb volt: elkapott és visszarántott. - Ne csinálj semmi hülyeséget. Ha szeretnéd haza viszlek, de semmiképp se menj egyedül - suttogta a fülembe, próbálva egy kicsit megnyugtatni. Mikor továbbra is küzdöttem vele, hogy elengedjen, felvitt a vendégszobába és rám parancsolt, hogy öltözzek fel.
Átvedlettem, szinte egy perc alatt, majd ismét kimentem. Niall lent várt a kocsiban, és miközben beszálltam mellé ijedten figyelte minden egyes lépésem. Hogy mi játszódott le bennem? Az, hogy ha bármi baja esett Elinek, akkor nem állok jót magamért. Az én húgomat senki sem bánthajta, akkor már inkább én legyek az áldozat! Mit ártott ő bárkinek is? Olyan, mint egy angyal. Oké, lehet, hogy vannak rossz napjai, és néha csinál hülyeséget, de ki nem? Ki az a tökéletes ember, aki nem követ el hibákat? Lehet, hogy most én is hibázom. Hiszen, talán ez is apám egyik csapdája, hogy jól megbüntessen, amiért kórházba jutottam. Ő tehet róla, nem én! Ha nem lökött volna neki az asztalnak, hogy betörjön a fejem, akkor nem kellett volna senkinek sem megtudnia. Niall kezét a térdemre simította, melyet egy egyszerű mozdulattal lelöktem onnan. Most nem volt szükségem a közelségére, ennek ellenére kissé féltem, hogy ezzel talán megbántottam. Mélyet sóhajtott, miközben bekanyarodott az utcánkba. Jól sejtettem, tényleg nem esett jól neki a dolog. Most úgy érezheti, hogy rá haragszom, miközben erről szó sincs, csak ha ideges vagyok, akkor jobb ha mindenki békén hagy, főleg, ha az apámról van szó.
Amint megállt a kocsi kiszálltam és meg sem álltam az ajtóig. Niall szorosan a nyomoban volt, nem akart egy percre sem magamra hagyni, így egy kicsit félve nyitottam be, nem tudtam, hogy apám mit szólt volna az Ő látogatásához. A lakásban csend honolt, szinte kihalt volt a hely, de a húgom szobájában dübörgő zenére mégis felfigyeltem. Futni kezdtem az ő kis birodalma felé, és kopogás nélkül benyitottam. Az ágyán hasalt és a naplójába firkálgatott hatalmas mosollyal az arcán. Érkezésemre felkapta a fejét, és mikor meglátott azonnal felállt és a nyakamba vetette magát.
- Jól vagy? Miért nem voltál bent a suliban? Nem tudod, hogy hogy rám ijesztettél? Azt hittem, hogy... - dorgáltam meg, de nem engedte, hogy befejezzem a mondandómat.
- Randim volt Harryvel, Wi. Ne aggódj már annyit! Fogadok, hogy Niall mondta el, hogy nem voltam bent, te pedig azonnal idehozattad magad vele - nézett a mögöttem toporgó fiúra. Nekem minden leesett, fejemben lejátszottam az elmúlt néhány percet, egészen attól a pillanattól mikor Niall kijelentette, hogy nem látta ma Eloiset.
Megint elrontottam. Ki tudja, hogy mennyire sértettem meg őt, azzal, hogy ilyen ridegen álltam hozzá az egészhez. Még az ebédet sem tudtuk befejezni az Isten szerelmére! Hiszen feltalálták a telefont is Winter Spoon! Szemeimet lesütöttem, úgy éreztem magam, mintha egy tőrt szúrtak volna a szívembe. A beállt kínos csendet anya törte meg, aki szintén belépett a szobába és mosolyogva üdvözölt minket. Tekintetem a padlón tartottam, nem mertem Niall szemébe nézni. Nem akartam látni, hogy hogy áll a dolgokhoz, amiket előzőleg elkövettem. Azt hittem, hogy végre megint minden rendben lesz, erre én rontom el az egészet. Kezemmel óvatosan a hajamba túrtam, miközben próbáltam visszanyelni könnyeim. Annyi érzés cikázott bennem, hogy úgy éreztem, hamarosan felrobbanok. Megkönnyebbültem, mert a húgom csak lógott; örültem, mert apámat nem láttam sehol; és aggasztott a dolog, hogy lehetségesen mindent elszúrtam.
Niall kezei közé fogta az arcom és úgy kényszerített arra, hogy a szemébe nézzek. Csak mi ketten álltunk a szobában, ahol immár nem dübörgött a zene, teljes csend honolt. Elvesztem a kék szempárban, de nem sokáig tudtam csodálni őket, mert minden elhomályosodott megeredt könnyeimtől. Nem tudtam tovább uralkodni érzéseimen, minden kitört belőlem, viszont most nem kiabáltam. Nem törtem zúztam, dobálóztam, ordibáltam. Egyszerűen csak sírtam, mert most az tűnt a legegyszerűbb dolognak.
- Ne sírj, kérlek. Nem történt semmi, Wi. Nem haragszom - suttogta, de hangja így is kiabálásnak hatott a csendben. Hüvelykujjaival letörölte a lecsorduló könyeimet, miközben lassan az ágy felé tolt és leültetett rá. Félretette az ott heverő naplót, anélkül, hogy egyetlen pillatást is vetett volna belé, majd leült mellém. Arcomba lógó tincseimet a fülem mögé tűrte, de én nem bírtam tovább a távolságot: megöleltem. Immár a zokogásom hallatszott csak. Be kell vallanom, egy idegroncs vagyok. Egy olyan ember, aki senkinek sem kell.
Kezeimmel szorosan markolásztam Niall ingjét, miközben a hátamat simogatta és próbált csitítani, de nem ment vele semmire. Minden feltört, az eddigi stressz, a fájdalom, hogy az apám miatt kórházba kerültem. A körém fonódó karok, egyre szorosabban tartottak, de lassan hátrafelé dőltünk: elfeküdtünk az ágyon. Nem törődve azzal, hogy szoknyában vagyok, bátran fontam Niall dereka köré a lábaimat, hogy még közelebb tudjam magamhoz. Lágy puszikat nyomott az arcomra, az én könnyiem pedig egyre fogytak, míg végül már csak a levegővételeimet kellett szabályoznom.
- Megnyudogtál? - tolt el egy kicsit magától Niall, hogy lássa az arcom. Óvatosan bólintottam neki, ő pedig adott egy puszit az orromra. Halvány mosoly kúszott az arcomra, ami őt is boldoggá tette. Az idilli pillanatot a hasa korgásának hangja törte meg, mire ismét feleszméltem, hogy nem ebédelt rendesen.
Azonnal felálltam és magammal ráncigáltam a konyhába, majd mertem neki abból az ebédből, amit anya csinált nekünk. Ő valamilyen főzeléket és tükör tojást készített, de ennek ellenére Niall az egészet bevágta, aztán megdícsérte anyukámat, hogy rettenetesen jól főz. Eloise csodálva tekintett az asztalnál ülő fiúra, majd rám nézett és elmosolyodott. Tudtam, hogy mi játszódott le a fejében és abban is biztos voltam, hogy anya is ugyanerre gondolt.
- Nekem mennem kell - állt fel a székről és hozzám hajolt, majd egy puszit nyomott közvetlenül a szám szélére. - Hétre érted jövök. Öltözz ki!