II./XI. - Elárulva

 Drága Olvasóim! :)

Sajnálom, hogy egy kicsit késtem. Tudom, hogy azt mondtam, hogy a szünet alatt még lesz egy rész, de két nappal később érkezett. Az igazat megvallva nagyon nehezen hoztam össze, és nem is biztos, hogy jó lett, de reménykedem benne, hogy tetszeni fog. Amint tudok, érkezek egy külön résszel, amelyben megtudhattok pár dolgot David problémáiról. Ezt azért szeretném megírni, hogy tiszta legyen mindenkinek, hogy mi miért történik, mert így elég nehéz beleszőni a legapróbb dolgokat is a történetbe.

Köszönöm a türelmeteket, hamarosan érkezem! :)

xxx. Cynthia Tailor ♥

"Ahhoz, hogy vita kerekedjen, két ember kell, de a megállításához egy is elég."

~Winter~

A gyönyörű arany gyűrű a smaragd kővel a közepén megcsillant a napfényben, ahogy a postaláda felé haladtam. Sokkal csodálatosabb volt a darab, mint álmaimban elképzelhettem volna; és nagyon drágának is látszott, pedig kikötöttem, hogy Niall semmi őrülten drágát nem vehet nekem, mert nem tudom viszonozni. Ezen tárgy esetében még csak megszólalni sem tudtam az értékével kapcsolatban, sokkal jobban lefoglalt a tudat, hogy lassan esküvő szervezésnek kezdhetünk, mert még azelőtt össze akartuk hozni a dolgot, hogy a kisbaba megszületne. 

Kinyitottam a láda ajtaját, mely csikorgó hangot adva engedett erőmnek; s kihalásztam azt a pár levelet, ami minden bizonnyal Niall szüleinek érkezett, hiszen még mindig Mullingarben tartózkodtunk. Ennek ellenére tekintetem megakadt a legfelső borítékon, melyen az én nevem állt, kissé csúnyán írva, de nem zavart, mert el tudtam olvasni. 

- Mi a fene? - motyogtam magamban, s miután letettem a többit az étkezőasztalra, egy kés segítségével kibontottam a borítékot. 

Az első lapon, amit kihúztam csupán egy mondat állt. "Menj olyan helyre, ahol senki sem zavarhat, addig, amíg el nem olvasod az összes sort." Fogalmam sem volt róla, hogy mi állhatott a levélben, de meg akartam tudni, így tettem, amit az írója kért.
Végiggondoltam, hogy a többiek merre vannak - Niall és Greg edzeni mentek, Denise a gyerekekkel van otthon, Maura és Chris pedig bevásárolni indultak - és végül rájöttem, hogy az lesz a legjobb, ha bezárkózom a fürdőbe. Ahogy kattant mögöttem a zár, azonnal biztonságban éreztem magam; és letelepedtem a jéghideg csempére, miután a fenekem alá dobtam pár törölközőt. Sóhajtottam egyet és kihúztam a következő lapot, ami ismét csak egy utasítás volt számomra.
"Végy nagy levegőt és készülj fel a legrosszabbakra. Nem fogod jó szemmel nézni, amit most megtudsz majd tőlem."
Az üzenet megijesztett, de biztos voltam abban, hogy bármi rosszat is fogok megtudni, arra az információra szükségem van, és idővel meg fogok tudni bocsátani annak a személynek akiről szó lesz. Így kivettem az utolsó lapot, ami már maga a levél volt. Igazából nem csak egy papírból állt, hanem háromból, de az utolsókon már csak bizonyítványok és hivatalos papírok lenyomatai szerepeltek; valamint pár kép a fiúkról és Niallről, amint a hotelszobájukban tárgyalnak, vagy épp sorban állnak egy hivatalban. A szívem hevesen dobogott, mert kezdtem rájönni, hogy lehet, hogy mégsem fogom olyan könnyen venni a dolgokat, de végül belemerültem a sorokba.
"Kedves Winter Spoon;
A neved igazából Winter Parkinson. A szüleid autóbalesetben hunytak el, amikor még csak pár hónapos voltál, és mivel Kate - apád húga - nem tehetett mást; magához vett. Neki nem születhetett gyermeke, és férjével közösen megegyeztek, hogy ez lesz a legjobb döntés mindkettejük számára. Pár hónapon belül viszont kiderült, hogy Kate orvosa hazudott, és mindeddig simán összejöhetett volna nekik a gyerek; csak nem múlt el a hatása a fogamzásgátló tablettának; így jött össze a húgod, Eloise. David mérges volt az orvosra, akit megkeresett és mindaddig ütötte, míg az eszméletét nem vesztette, és ki nem jöttek érte a mentők. A férfi azóta nevet változtatott és egy másik kontinensre költözött, hogy távol maradjon az egész családtól. Új apád attól a pillanattól kezdve megutált téged; mert mindig is rossz kapcsolatot ápolt az igazi szüleiddel, és ahogy belegondolt, hogy azoknak az embereknek a gyermeke vagy, elborult az agya és mérgét rajtad töltötte ki; mint bűnösön.
Amit Kate tehetett mindezért, az csupán annyi volt, hogy férjét pszichológushoz vitte, de a férfi nem mutatott javulást, így abba is hagyta a kezeléseket; a jegyzetek pedig Katenél maradtak, mint emlék (vagy bizonyíték David ellen). A drága barátod és a haverjai már hetek óta azon vannak, hogy ezeket az iratokat megszerezzék, és feladhassák Davidet a rendőrségen, de Kate ragaszkodik a férjéhez, szóval soha nem fogsz megszabadulni tőle. Mikor azt hiszed, hogy nincs a közeledben és nem tud a hollétedről; ő akkor is szemmel tart, arra viszont, hogy hogyan teszi ezt, soha nem fogsz rájönni.
El tudom képzelni, hogy most cseppet sem érted azt, hogy én miért mondom el mindezt neked, de úgy gondoltam, hogy ideje megtudnod azokat a dolgokat, amiket a hátad mögött Niall, és a banda kiderített; mert önmaguktól úgy sem mondták volna el. Nem tették volna meg, csak akkor szembesültél volna mindezzel, mikor már a rendőrségen ültél volna, hogy vallomást tegyél a mostoha apád ellen.
A fiú már egyszer átvágott téged, nem? Na, most újra meg akarta tenni. Gondold meg, hogy kiben bízol kislány, mert nem mindenki az, akinek mutatja magát. Válogasd meg a szeretteidet és a barátaidat. Daviddel pedig vigyázz. Minden lépésedről tud."
Aláírást sehol sem találtam, így nem tudtam, hogy hihetek-e a levélnek. Az iratok viszont elég hivatalosnak tűntek, és senkinek sem volt esélye arra, hogy ilyen tökéletes hamisítványokat készítsen, így kezdtem rájönni, hogy minden igaz, amit leírtak. Niall ismét a hátam mögött intézkedett, én pedig igent mondtam neki tegnap. De hogy mehetnék hozzá, ha nem bízik meg bennem?

~Niall~

Mikor hazaértem az edzésről azonnal a fürdő felé vettem az irányt. Jól esett a testmozgás és az is, hogy a bátyámmal tölthettem egy kis időt, és átbeszélhettünk mindent; de nagyon kifáradtam és úgy bűzlöttem, mint egy borz.  Lenyomtam a kilincset, hogy bejussak, de az ajtó nem mozdult; belülről bezárták. Megpróbáltam ismét, és meglöktem egy kicsit a vállammal, hátha csupán beragadt, de nem: ténylegesen zárva volt.
- Winter, édesem, bent vagy? Miért zártad magadra az ajtót? - érdeklődtem megemelve a hangomat, de csupán azért, hogy a bent tanyázó illető is jól értse minden szavamat. Nem voltam benne biztos, hogy Winter van odabent, de mivel senkit sem találtam itthon, és őt sem láttam sehol; ez volt az egyetlen értelmes magyarázat.
- Ne édesemezz, Niall! Megbíztam benned, de te megint átvertél!
Winter hangjából azonnal kihallottam, hogy sírt, így kétségbeestem. Nem értettem, hogy miről lehetett szó; hiszen semmi más titkot nem őriztem, csak még régebben azt, hogy híres vagyok; azóta nyitott könyvként álltam előtte. Ismét megpróbálkoztam az ajtóval; úgy nem voltam képes beszélni vele, hogy egy fadarab állt közöttünk, és nem láttam arcán az érzelmeit.
- Engedj be, és beszéljük meg! Kérlek.
- Nincs mit megbeszélnünk, Niall. Ismét a hátam mögött szervezkedtél és intézted a dolgaimat; nekem pedig nem szóltál semmiről sem!
- Miről van szó a fenébe is?! És nyisd ki, vagy betöröm! Nem érdekel, hogy mennyibe kerül majd az új ajtó.
Pár percig csend volt; csupán halk szipogását hallottam. Aztán kattant a zár, én pedig azonnal kinyitottam az ajtót. Wi arcát könnyek áztatták; sminkje lefojt. Hasonlított egy bohócra, de ezt nem mertem neki megjegyezni, mert tudtam, hogy nem ide illő lett volna. Közelebb mentem hozzá, és megérintettem volna arcát, de ellökte a kezeimet.
- Arról van szó, hogy a fiúkkal az én múltamról derítettetek ki dolgokat, hogy Davidet börtönbe juttassátok, de semmit sem szóltál róla! Hogy bízzak meg így benned? Még is mit gondoltál? Hogy mindent elsimítasz majd megint egy bocsánatkéréssel, én pedig simán hozzád megyek, hogy továbbra is hazugságokban éljek? Nem volt elég neked a több évnyi szenvedésem, benned és a fiúkban is csalódnom kell?
Winter egyre csak mondta és mondta, én pedig teljesen elbizonytalanodtam. Öklével mellkasomat ütögette, s könnyei továbbra is csak potyogtak. Ismét össze volt törve miattam, pedig legutóbb megfogadtam, hogy soha többé nem fog ilyen történni. Igaza volt Louisnak, azonnal be kellett volna avatnom. De kitől tudta meg? Csak nem Lou árulta el neki?
- Louis mondott neked valamit, ugye? Én komolyan mondom, hogy kinyírom azt az idiótát! Megbeszéltük, hogy én mondom el neked, mielőtt a rendőrségre megyünk a bizonyítékkal! A fene egye meg, hogy mindenbe bele kell avatkoznia, csak mert szeret téged! Az Isten verje meg!
Kezemmel a Winter mögötti falba ütöttem, és a fájdalom, amit azonnal átjárta a testem, most segített abban, hogy egy kicsit lenyugodjak.
- Nem tudom, hogy ki adta a tudtomra. Levelet kaptam, és aláírás sehol sem szerepelt a papíron. - Winter hangja immár normálisabb volt; de tekintetében félelem tükröződött. Megijedt attól, hogy belevertem a falba; s ezt nem csodáltam.
- Megnézhetem? Csak így tudok lenyugodni, és nem azonnal felhívni azt az idiótát. Megismerem az írását; tudni fogom, hogy ő volt-e.
- Tessék. Ott vannak a bizonyítékok is, amikből tudtam, hogy nem hazugság az egész. Az egyik kép pont akkor készült, amikor Párizsban voltam, nálatok.
Ujjaim közé vettem a papírt; próbáltam nem testi kapcsolatot teremteni Winterrel, mert egyelőre nem éreztem magam beszámíthatónak. Amint rápillantottam a papírra összekavarodtam. Az írás hasonlított is Lou betűire, de annyira nem, hogy pontosan megjósoljam: ő készítette az életemet összeromboló levelet.
- Najó, ez nem megy. Egyelőre nem hívom fel, mert nem biztos, hogy ő volt. Remélem is, hogy nem, mert akkor mindennek vége. A One Directionnek, a barátságnak és az ő fenekének is. Megbeszélhetjük?
- Mit szeretnél ezen megbeszélni? Ki akarod magad magyarázni? Ismét azt akarod, hogy megbízzak benned, aztán pedig összetörj? Na, azt nem, Horan! - Elszelelt mellettem és a hálószobában előkapta a bőröndjét, amibe gyorsan pakolászni kezdett. Ismét itt akart hagyni, de nem engedhettem neki. Szükségem volt rá, mint a levegőre; nélküle nem voltam teljes.
- Tegnap este még te is Horan akartál lenni az ég szerelmére! Nem szándékosan csináltam, azonnal el akartam mondani, amint megvolt a bizonyíték. Anélkül nem akartalak belekeverni, mert egy Scott nevű srácról is szó esett és nem szerettem volna, hogy bajod essék, ismét. Az a pasi könyörtelen gyilkos!
- Csak hogy tudd. Scott megtalált, és elrabolt; Louis volt az, aki kimentett és hazavitt, amíg te még a turnén lebzseltél!
Állam leesett, nem akartam hinni a fülemnek. Scott megtalálta őt? Még mindig David csatlósa lenne? És Winter miért nem szólt nekem erről? Vagy legalább Louis. El kellett volna nekem mondaniuk, hogy azonnal szétverhessem annak a srácnak az arcát, amiért hozzá mert érni Winterhez.
- Most ki az, aki nem bízik meg a másikban? Nem mondtad el, pedig tudtad jól, hogy nagy veszélyt jelent rád. Lehet, hogy a levelet is ő küldte, vagy éppen az a pszichopata apád!
- Az én bűnöm kisebb, mint a tiéd. - Wi szemei szikrát szórtak, hangjában pedig még a hülye is kiérezte volna a haragot és dühöt. Kezdett nagyon a könyököm kijönni a folytonos veszekedésünk a családja miatt, és az, hogy sehol sem tudom őt biztonságban tudni. Ujjaimmal a hajamba túrtam és kifújtam az eddig bent tartott levegőt, amíg az ablakon keresztül a kinti sötétbe bámultam. Friss levegő; az most nagyon jót tenne a fejemnek.
- Nekem ehhez most nincs energiám. Ne menj el, amíg meg nem beszéltük, kérlek.
Bólintott.
Nem törődve azzal, hogy még mindig a tréning cuccom van rajtam, magamra kaptam a kabátomat és egy cipőt, valamint némi pénzt csempésztem a zsebembe, és elindultam a sötétben. A kissé csípős levegő miatt fázni kezdtem, mert még mindig izzadt voltam egy kicsit, de ez most a legkevésbé érdekelt. Már megint annak a szélén voltam, hogy elveszítsem, és az nem történhetett meg. Nem, úgy, hogy tegnap igent mondott; az ujján viselte a gyűrűt, mely még a nagyanyámé volt; és nem úgy, hogy nem magyarázhattam el neki azokat a dolgokat, amiket muszáj volt tudnia. Csupán fáradt voltam és képtelen arra, hogy most tisztázzak mindent; ezért jöttem el.
Utam egy dohánybolt felé vezetett; és hiába nem szoktam cigarettázni, most szükségem volt pár szálra, így a leggyengébből vettem egy dobozzal. Biztos voltam benne, hogy még eleinte még ettől is fulladozni fogok, de most nem számított. Ki kellett pár percre kapcsolnom, hogy át tudjak gondolni mindent. Nem akartam továbbra is kiabálni és veszekedni, mikor hazaértem; ember módjára le akartam ülni Winterrel megbeszélni mindent. Pillanatnyilag az vált az életcélommá. Utána pedig az, hogy mindenkit, aki ártott nekünk megbüntessem, és végre normális életet élhessünk, mert ez nem számított annak.
3 szál elszívása után elég kábultnak éreztem magam ahhoz, hogy rájöjjek: a dolog hatott. Biztos voltam benne, hogy mire hazaérek el fog múlni minden és tisztán látok majd mindent; a módszer még soha nem mondott csődöt. Csupán abban bízhattam, hogy Wintert otthon, a szüleimet pedig távol a háztól találom, mert szükségünk volt a magányra, ahhoz, hogy meg tudjunk mindent beszélni.
Ahogy megpróbáltam kihalászni a dobozt a zsebemből, hogy kidobjam, megéreztem az ujjaimba hasító fájdalmat. Igen, belevágtam a falba, s minden bizonnyal eltörött pár csontom, de ez volt most a legkisebb problémám. Kihajítottam a kukába a dobozt, amiért kár volt, mert mások már rég megütöttek volna ilyen cselekedet láttán, de nekem nem volt szükségem rá, így is érezhető lesz majd rajtam a szaga.
A házban csend uralkodott, egy neszt sem hallottam, így biztos voltam benne, hogy anyáék még nem értek haza; viszont féltem attól, hogy Wi sem lesz itthon. Levettem a kabátomat és a szüleim fürdőjében letusoltam; majd frissen mentem fel a hálómba. Winter ott ült a fotelben és a telefonjába merült. Könnyei még mindig patakzottak, de sokkal nyugodtabbnak tűnt, valamint látszott rajta, hogy ő is letusolt. Megjelenésemre felkapta a fejét, és kezével eltüntette könnyeit, majd lezárta a telefont.
A szobát félhomályba borította a kis lámpa; így hangulatot adva az egésznek. Gyorsan felvettem egy alsógatyát és egy melegítő nadrágot; majd az ágy szélére ültem, pont szembe a menyasszonyommal.
- Most már beszélhetünk? - érdeklődtem csendesen.
- Igen, kíváncsi vagyok a dolgokra. Sajnálom, hogy kiabáltam, és olyanokat mondtam, de félek, Niall. Nem tudom, hogy mikor mit várjak, és ahogy látom minden jót rögtön elront valami.
- Megértelek, és nem haragszom. Bocsánat, ha rád ijesztettem a dühkitörésemmel, de nem akarom, hogy széthulljon mindez, amit olyan gondosan felépítettünk.
Pár percig hallgattunk, de ez már mind javulás volt ahhoz képest, hogy egy órája még egymás nyakát akartuk elvágni.
- Tényleg örökbe fogadtak engem? Nem hazudott a levél? - Wi törte meg a csendet, s szemei ismét könnyesek voltak. Nem akartam, hogy sírjon, de most már igazat kellett neki mondanom.
- Igen, a szüleid pedig épp úgy haltak meg, ahogy valószínűleg említette a levél. Nem tudom, hogy az igaz-e, hogy David ezért vert téged, az említett iratokat tényleg nem kaptuk még meg, így minden más bizonytalan. Csak azt tudjuk, hogy Kate vérszerinti rokonod, Scott pedig mindenben segíti apádat. Egyszer még a börtönből is kiszabadította.
- Az normális, hogy most már a saját kilétemben sem vagyok biztos?
- Igen, elhiszem, hogy nehéz, de bennem tényleg megbízhatsz. Megígértem a fiúknak, hogy elmondom, de nem zúdíthattam rád az egészet úgy, mintha semmit sem jelentene a dolog.
- Tudom, és köszönöm. Segíthetek nektek a további nyomozásban? Nekem is elegem van már ebből az egészből.
- Nagyon szívesen látunk a csapatban - mosolyogtam rá, ő pedig felállt és az ölembe telepedve magához ölelt.
- Bocsánat, hogy rád támadtam. Szeretlek Niall, de félek, hogy elveszítelek.
- Én is épp ettől tartok, s az érzéseim is ugyanazok - suttogtam hajába, majd megcsókoltam, hogy bizonyítsak mindent.
Elértünk valamit. Winterrel immár normálisan is meg tudtuk beszélni a dolgokat, képesek voltunk arra, hogy olyanokként viselkedjünk, akik egymáshoz tartoznak és össze akarják kötni az életüket. Azt viszont még mindig nem tudtuk, hogy ki írhatta a levelet. Csak reménykedhettem benne, hogy nem Louis volt.