II./VII. - Minden rendben lesz

Sziasztok! :) 

Sajnálom. Hogy. Késtem.

Tudom, hogy megint elhanyagoltalak titeket egy kicsit, de muszáj volt lazítanom mielőtt elkezdődik a suli. Most már csak két nap választ el minket a nagy dologtól, és ez engem kissé kiborít, mert nem tudom, hogy mit várjak az új helytől. Viszont ez most teljesen mindegy.

Amint látjátok megújúlt a kinézetünk. A csodálatos munkáért hálás vagyok Liam Martinnak, aki gyorsan és gyönyörűen dolgozik! :) 

Megígértem, hogy hozni fogok nektek egy olyan részt, amikor ki fog derülni minden. Nos, itt magyarázatot kaphattok arra, amit még nem értetek; remélem végre sikerül majd összeállítani a dolgokat; de ha nem, az sem baj. Kommentben nyugodtan kérdezzetek bármivel kapcsolatban, és én szívesen válaszolok! 

Hamarosan ismét jelentkezem xxx. 

 "Választ kell adni minden kérdésre, amely megválaszolható – de legalábbis minden kérdéssel foglalkozni kell."

~ Louis ~

Jól tudtam, hogy Winterre egész végig veszély leselkedik, ha Londonban tartózkodik, de nem tartottam annyira a dologtól. Ezért is ijesztett meg Eleanor kétségbeesett hangja a telefonban. Először nem akartam hinni a fülemnek, szinte láttam magam előtt El gúnyos mosolyát, s Wintert, ahogy gonoszan összenéznek. Már vártam a kijelentést, hogy mindaz, amit mondott csak egy poén, de nem tette. Amint megemésztettem a szavakat, bekapcsolt az agyamban a riasztó, s hangosan üvöltötte ugyanazt, amit El említett: Winter és Eloise eltűnt. 

Nem szólhattam Niallnek, mert előre tudtam, hogy Ő maga rohant volna Londonba, s a félelem miatt elveszítette volna a fejét. Elronthatott volna mindent, mert ha Winterről volt szó, mindig is túlságosan forrófejű volt. A lánynak sértetlennek kellett lennie, akkor nyugodttá vált; de sokkal jobban hatott rá az, ha pluszban Wi még ott is volt mellette. Ha pedig a fiúknak említettem volna az okot, az azonnal kitudódhatott volna, s ismét ott tartanánk a szőkeséggel, ahol az első variációban. Ezért is találtam ki azt, hogy a szüleimhez utazom; ezt bátran elhitték, mert tudták, hogy mennyire fontos számomra a családom. Semelyikük nem ellenkezett; Niall kellemes utazást kívánt, a többiek szintén, és én már a repülőn is ültem. 

Immár nem aggódtam annyira. Tudtam, hogy sietnem kell, de abban is biztos voltam, hogy megfontoltan kell cselekednem, mert én is épp úgy el tudtam rontani mindent, mint Niall. Számomra is túlságosan fontos volt Winter. Amint kocsiba ültem, küldtem egy SMS-t Winternek, hátha reagál. Legnagyobb meglepetésemre azonnal érkezett is a hívás, s kissé megnyugodtam, mert ezek szerint nem lehet olyan szörnyű helyzetben. 

- Louis értünk kell jönnöd - sipította a telefonba zaklatottan. A háttérzajból kiszűrtem, hogy valószínűleg futnak, mert még Eloise lihegését és úgy hallottam, mintha itt mennének el mellettem.

- Winter, mi a fene történt? Hol vagytok? - Akaratomon kívül bepánikoltam. A helyzet mégsem volt olyan kellemes, mint gondoltam. Aggodalmam a felszínre tört, minden nyugalmat eltörölt a testemből, s csak egyelten cél lebegett a szemem előtt: minél előbb magam mellett kellett tudnom a két lányt, lehetőleg sérülés nélkül. 

- Hogy mi történt az most nem érdekes, a lényeg, hogy legyél pár percen belül a londoni erdő melletti főútnál.

- Mit keresel ott? Hogy kerültetek oda? A fenébe is Winter, mondj már valamit! 

Lekanyarodtam jobbra, de még mindig túlságosan is messze voltam az erdőhöz, nemhogy a végéhez. Szívem hevesen lüktetett a mellkasomban, elértem az idegesség szintjét, és semmit sem segített a helyzeten Winter titokzatossága. Felbőszített a magyarázat hiány, de tudtam jól, hogy tényleg nem telefonon keresztül kell ezt megbeszélnünk.

- Ne érdekeljen, hogy hogyan kerültünk ide, csak siess; nincs sok időnk! 

- Rendben, mindjárt ott vagyok. 

Jobban rányomtam a lábamat a gáz pedálra, és szorosan az út szélére húzódtam, amint az erdőhöz értem. A fákat pásztáztam volna egész végig, de muszáj volt az utat is figyelnem, mert elég nagy forgalomban száguldoztam. Elég lett volna véletlenül félrerántanom a kormányt és máris egy kamionnal találhattam volna szembe magam, így óvatosnak kellett lennem. 

Magam sem hittem a szememnek, de az út szélén ott állt a két lány, s integetve jelezte, hogy rám várnak. Lassítottam; hagytam, hogy a mögöttem jövő piros BMW kikerüljön, végül pedig megálltam, de a motort nem kapcsoltam ki, mert tudtam, hogy azonnal meg kell indulnom, ha a lányok már beültek. Meg sem lepődtem azon, hogy Eli hátraült, Winter viszont mellém, csak mélyen felsóhajtottam és rátapostam a gázra. Most én kerültem ki a piros kocsit, mert időközben az is lelassított, és mereven ülve vártam, hogy valaki megtörje a kínos csendet. 

- Azt írtad, hogy nem lesz semmi baj sem abból, ha meglátogatod apádékat! Erre tessék, alig telik el egy hét, máris ki kell menteni téged a karmai közül! Nem fogod fel, hogy nem lesz mindig olyan eset, hogy meg tudjunk menteni?! Most is annak köszönheted az egészet, hogy Eleanor felhívott! El sem tudom képzelni, hogy mit fog tenni Niall, ha megtudja mindezt! Az én fejemet fogja levenni először, de ne aggódj, te sem fogsz megmenekülni! 

Idegességemben a kormányt csapkodtam, s még erőteljesebben nyomtam a gázpedált, nem is foglalkozva vele, hogy már jóval a sebességhatár felett járunk. Képtelen voltam rápillantani az aranybarna hajú Winterre, nem tudtam belenézni szemeibe, mert tudtam, hogy szavaimmal megbántottam. Pedig, ahogy éreztem még elég düh maradt bennem ahhoz, hogy kapjon még egy adag fejmosást.

- Fogalmam sem volt róla, hogy ezt fogja tenni, Louis! Nem látok a jövőbe, a húgomat pedig nem hagyhattam magára. Képzeld el, számomra első a család, nem pedig a hülye turnék! Én ott vagyok a szeretteimnek, ha szükségük van rám, és minden percben mellettük vagyok! Te nem tudod, hogy mit jelent ez, mert az egész életed koncertekből és tökéletességből áll! - Winter hangja betöltötte az egész kocsit, átüvöltötte még az elég hangosan szóló rádiót is. Szavai úgy martak lelkembe, mintha tiszta sósavval öntötték volna le; fájtak szavai, soha nem hittem volna, hogy ezt fogja a fejemhez vágni. Talán mégsem ismer eléggé. 

- Szerintem hagyjátok abba, mielőtt még szörnyűbb dolgokat fogtok egymás fejéhez vágni. Semelyikőtöknek sem hiányzik, hogy most essetek egymás torkának. Louis, megpróbálnál lassítani? Lassan versenyautó stílusban nyomjuk, ha még több gázt adsz - Eloise szavai rádöbbentettek arra, hogy tényleg túlságosan is gyorsak vagyunk.
Hallójárataimba bejutott a sok dudaszó, s lassítani kezdtem, miközben egy pillanatra a mellettem ülő lányra pillantottam. Winter dacos arccal az ablakon túl elsuhanó házakat figyelte, s mikor azt hitte, hogy nem figyel rá senki, megtörölte a szemét. Mikor kimondtam azokat a szavakat, teljesen biztos voltam benne, hogy meg fogom bántani őt, de akkor nem érdekelt. Most viszont úgy éreztem magam, mint egy rongy, akit kimostak, majd jól kicsavartak és kitettek száradni. Rondán viselkedtem, pedig inkább a hogyléte felől kellett volna érdeklődnöm. Nem kis trauma érhette, bár még nem is tudtam, hogy mi történt velük.
Ölében pihentetett kezei közé tettem az enyémet, s megszorítottam őket, ezzel kérve őt arra, hogy ne sírjon. Rám pillantott, s egy kis mosolyfélét küldött felém, majd ellökte kezem és továbbra is a kinti tájat figyelte.
- Niall házához vigyél minket, kérlek. Ott majd elmondunk mindent - susogta, s én azonnal tettem is, amit mondott.
Pár percen belül már ott is álltunk a ház előtt, belőlünk pedig egy mély sóhajtás tört ki. Megkönnyebbültünk, hogy végre olyan helyen vagyunk, ahol nem érhet senkit sem bántódás, és nem vár ránk váratlan meglepetés. Írtam egy SMS-t Eleanornak, hogy megvannak a lányok, de egyelőre ne zaklasson minket senki, mert beszédem van velük.
A házba érve megcsapott minket a kellemes hűvösség, ami a kinti kánikula mellett most nagyon jól jött. Winter elment fel átöltözni és magával vitte a húgát is, azzal a céllal, hogy neki is ad valami göncöt, ami nem koszos. Magamra maradva a hűtőhöz léptem, és három pohárba töltöttem narancslevet, valamint pár szendvicset is készítettem, mert én éhes voltam, s szinte éreztem, hogy a lányok is azok. Mire ők készek lettek, addigra én már a nappaliban ülve falatoztam.
- Végre valami kaja! - csapott le a legnagyobb szendvicset tartalmazó tányérra Eloise, és velem szemben letelepedett.
Winter mellém csusszant, s rám pillantott. Arcán már semmi nyoma sem volt a sírásnak, de a meggyötörtség még mindig ott mutatkozott rajta.  Pár percig csendben ettünk, s én lélekben felkészültem arra, hogy mit fognak mondani.
- Tegnap este, apa megjelent a hálószobámban és elhívott magával bevásárolni - kezdte Eloise. - Úgy véltem, hogy ebben semmiféle veszély nem lehet, így beleegyeztem, de ő nem a városba vitt, hanem az erdőbe, ahol Scott várt rám. Scott Spoon az unokatestvérünk, s ezek szerint elég jól benne van apa dolgaiban.
- Ugyanabban a bűnbandában vannak, mindketten. Scott mondta, hogy ritka pillanat, ha David hívja őt, de akkor általában nagy bajban van. És most például azért hívta, mert segítségre volt szüksége velem kapcsolatban - magyarázta meg Winter a dolgokat.
Scott Spoon. Ő volt az a fiú, aki kiszabadította Wi apját a börtönből, amikor odakerült. Letette az óvadékot, s így David családja semmit sem tudott meg, az eltűnését pedig azzal magyarázta, hogy a munkája miatt el kell utaznia. A fiúk említették, hogy róla is keresni fognak információkat, így most nagyon bíztam benne, hogy sikerült találniuk valamit, mert Scottot is börtönbe kellett juttatni. Neki nem sok köze volt Winter ügyéhez, de épp elég ok az, hogy talán másokat bántott.
- Scott elmondta nekem, hogy mi volt a tervük apával. Hamis képeket akartak készíteni arról, amint Winter és ő csókolóznak, hogy azokat meg tudják mutatni Niallnek. Valamint egy papírról is szó volt, amivel igazolni tudják, hogy a gyermek nem Niallé, hanem Scotté.
- Ezt még mindig teljesíteni tudják, ha akarják - motyogtam, s a fél szendvicset, amit még nem ettem meg, a tányéron hagytam. Elment az étvágyam, és, ahogy láttam Winternek is.
Ő valószínűleg szintén nem tudhatott a dologról, mert ismét könnyek szöktek a szemébe. Felállva járkálni kezdett, s láttam rajta, hogy egyre idegesebb. Szóval, David szét akarta választani őt és Niallt, s számára teljesen mindegy volt, hogy ezt milyen eszközzel teszi; a cél csupán annyi volt, hogy Winter összetörjön. Kezemet ökölbe szorítottam, de most nem hagyhattam, hogy dühöm elöntsön.
- Apa a parkban talált rám, és azt mondta, hogy nem fog bántani, ha nem ellenkezek. Így, hát beültem mellé a kocsiba és hagytam, hogy Scott karmai közé vigyen és bezárjon abba a házikóba, amit még közösen építettünk, amikor kicsik voltunk. 10 éve még Scott jelentett nekem mindent, hozzá menekültem, vele nevettem és játszottam. Akkor még meg sem fordult a fejemben, hogy ilyenné fog válni miután felnő.
Winterből zokogás tört fel, mely úgy rázta, hogy félő volt; hamarosan a földön köt ki, mert lábai nem tartják meg. Mellé léptem, s karjánál fogva visszavezettem a kanapéhoz. Arcát tenyerébe temetve dőlt térdére; nem akarta, hogy lássuk sírni. Talán még az is eszébe juthatott, hogy kienevetjük gyengesége miatt, de mi ezek közül semelyiket sem tettük; Eloise kétségbeesetten figyelte nővérét, én pedig szorosan magamhoz öleltem és hagytam, hogy összekönnyezze kedvenc felsőmet.
- Sss.. minden rendben lesz, jó? Hamarosan Niall is megérkezik és akkor már nem leszel egyedül - suttogtam a fülébe, de lehet, hogy nem kellett volna, mert Niall neve hallatán csak még jobban kezdett zokogni. Eloise felé fordultam, s egy bátorító mosolyt küldtem felé. - Hozol neki egy kis vizet?
- Természetesen.
Amint Eloise kitette a lábát a nappaliból, és úgy véltem, hogy már hallótávolságon kívül van, kissé eltoltam magamtól Wintert, s vártam, hogy egy picit elcsendesedjen. Könnyei ugyan még mindig potyogtak, de már nem nyöszörgött, s tekintetét az enyémbe fúrva várt tőlem vigaszt.
- Winter, most figyelj rám. Semmi nem fog titeket szétrobbantani Niallel, hidd el nekem. A saját két kezemmel fogok gondoskodni róla, hogy az apád és az a másik féreg is megkapja, amit érdemel; és nem fogom hagyni, hogy továbbra is bántsanak. Ha kell, addig elnapoljuk a turnét, amíg mindent rendbe nem teszünk körülötted; de addig mindenképp veled leszünk, amíg meg nem győződünk róla, hogy teljes biztonságban vagy. Ne aggódj semmiért, csak vigyázz magadra és a kisbabára; érted?
Lassan bólintott, s arcáról letörölte az utolsó könnycseppet is. Füle mögé tűrtem az egyik hajtincsét, és nyomtam egy puszit a homlokára.
- Köszönöm Louis - suttogta és megölelt. Számomra mindez semmiség volt, mégis jól esett az, hogy sikerült megnyugtatnom.

Miután Winter végleg jobban lett és teljesen magához tért; úgy döntöttem, hogy nekem is ideje hazatérnem, mert már besötétedett. Eleanor otthon tárt karokkal várt, s miután letettük Carment aludni, elmeséltem drága feleségemnek, hogy mi történt Winterrel és Elivel.
- Ez az alak nem normális. Most már kezd engem is kiakasztani - szörnyülködött El, s karjaim közé bújt.
A kanapén ültünk és figyeltük a halkan szóló tévét, miközben megbeszéltük a dolgokat. Nem csodálkoztam, hogy kiborította az egész történet, hiszen mindez vele is megeshetett volna, ha épp Winter helyében kerül ahhoz a családhoz. Mert ugyanis, nem ott született.
- Kate és David nem az igazi szülei Winternek - sóhajtottam mélyet, mert már nem tudtam magamban tartani az igazságot. - Kate csupán a nagynénje. Akkor vették magukhoz, amikor Winter pár hónapos volt. A szülei, Kate bátyja és a felesége, autóbalesetben meghaltak, csupán a hátsó ülésen elhelyezkedő Winter maradt életben, akit szerencsére semmi baj nem ért.
- Tessék? Ezt honnan tudod Louis?
- A fiúkkal kutattunk egy kicsit. Olyan dolgot keresünk, amely segítségével börtönbe jutatthatjuk Davidet és Scottot. Természetesen ehhez Winter vallomására is szükségünk lesz, de ez most a legkisebb gondunk. Egyelőre még nem találtunk semmi olyat, amin elindulhattunk volna, kivéve ezeket az információkat.
Pár percig hallgattam, vártam, hogy Eleanor megeméssze szavaimat, és igazából nekem is haladékra volt szükségem. Most, hogy ismét visszacsöppentem az egészbe, túlságosan is valóságosnak tűnt minden; a baleset, az örökbefogadás és az, hogy Winter apja egy pszichopata.
- Katnek és Davidnek pont kapóra is jött a potya gyerek, ugyanis Kate orvosa kijelentette, hogy képtelen a gyermeknemzésre. Pár hónap múlva ugyan a doki bevallotta, hogy becsapta a két szülőt, de Wintert ekkor már nem lehetett visszaadni az árvaháznak, és Kate nem is akarta, mert mégiscsak a bátyja lánya volt. Ezután megszületett Eloise, akit végre a saját gyermeküknek mondhattak. Kate ennek ellenére Wintert is abban a szellemben nevelte, mintha a sajátja lenne; Wi nem is tud róla, hogy örökbefogadták. David viszont az orvos tévedése miatt; valamint azért, mert nem volt jóban Kate bátyjával, a gyereken töltötte ki a dühét, és mind a mai napig ezt teszi.
- A rendőröknek ez már nem elég indok? - Eleanor eléggé a szívén viselte az ügyet; könnyek gyülekeztek a szemében, s tudtam, hogy arra gondol, hogy mi lenne, ha ugyanez Carmennel történne meg.
- Számukra ezek csak üres szavak. A papírok, amik mindezt igazolhatnák Katenél vannak, és legújabb értesüléseim szerint ő nem adja ki a kezei közül, mert szereti Davidet.
- Más megoldás nincs?
- Talán, ha felkeresnénk az orvosukat... de az sem biztos dolog, mert a páciensek kilétét és diagnózisait nem adhatják oda senkinek sem.
Nagyot ásítottam, és a telefonom után nyúltam, hogy jelentsem a megtudott dolgokat Liamnek. A fontosabbakat belesűrítettem egy SMS-be, majd a figyelmemet ismét Eleanornak szenteltem.
- Holnap nem léphetünk ki a házból, mert Niall úgy tudja, hogy Doncasterben vagyok, veled és Carmennel. Szóval, mi lenne, ha elmennénk egy kicsit kirándulni valahová a közelbe? - érdeklődtem csendesen, miközben felsétáltunk a lépcsőn.
Mindketten fáradtak voltunk, és bár jól tudtam, hogy az információ tenger miatt Eleanor sokáig nem fog tudni elaludni; azt a kockázatot bátran vállaltam, hogy virrasszak mellette és további kérdéseire az egésszel kapcsolatban. Egy pillanatra megállt a lépcsőn, felém fordult, és a nyakam köré fonta karjait. Szemeit már alig tartotta nyitva, s maga is elnyomott egy ásítást, de végül mosolyogva nézett a szemembe.
- Jó ötletnek tartom.
Apró csókot lehelt a számra, én pedig feneke alá nyúlva felemeltem és bevittem a hálószobába. Rajta már pizsama volt, így csak simán befektettem az ágyba, majd átöltöztem és csatlakoztam hozzá. Szorosan hozzám bújt, és csak most jöttem rá, hogy valójában mennyire is hiányzott.