II./V. - Mit akar tőlem?

Üdvözlök Minden Kedves Olvasót! :) 

Remélem jól telt az utóbbi pár napotok, számomra élményekkel és boldogsággal teli volt. Igen, megérkeztem a táborból, - jó rövid volt, maradtam volna még - s friss erőbedobással nekiláttam az új résznek, amely remélem, hogy számotokra is lehengerlő lesz. Sok minden történik itt, jó és rossz egyaránt, de lassan az igazságra is fényderül. 

Tudom, hogy most még nem mindent értetek (igen, lehet olyan ember, aki lassan kezd teljesen tisztában lenni a cselekményekkel), de ne csüggedjetek, hamarosan még a legapróbb dolog is ki fog derülni, azért, hogy majd a végén kellőképpen tisztán tudjunk elbúcsúzni egymástól. 

Nos, igen. Hamarosan ennek is vége, és egyelőre még úgy érzem, hogy nem fogok újabb bloggal jelentkezni. Ennél a történetnél 20 rész lesz (további 15), s azzal én egy időre befejeztem; természetesen csak addig, amíg nem jön egy újabb jó ötlet. 

Mindegy, hagyjuk még a búcsúzást, inkább tekintsetek bele az új sorokba, s élvezzétek; szörnyülködjetek; és lepődjetek meg! 

Hamarosan érkezem, xxx. 
Ui.: Szerintetek is hasonlít ez a blog az enyémre?? http://iknowiamnotalonemrpayne.blogspot.hu

 "Az igazság mindig meglepőbb a kitalálásnál, néha nehezebb elhinni, mint az üres kérkedést. Megtörténik, hogy az ember nem hisz a saját szemének, fülének."

~Liam~

Tegnap este mind sikeresen meglepődtünk. Tippeléssel fedtük el idegességünket, de mind jól tudtuk, hogy azok csak hülye ötletek, és mindenképp szükségünk van az igazságra; épp úgy, ahogy Winternek. Már eléggé benne voltunk a dologban, ahhoz, hogy úgy érezzük, most már tudnunk kell mindent. Épp ezen okokból kifolyólag kerültem ide, egy túlságosan is zsúfolt hivatali épületbe, Párizs központjában, hogy még a mai napon elintézzem a koncertjeinknél fontosabb dolgokat is. A fiúk engem hatalmaztak fel a feladatra, miszerint el kell utaznom ide, ott hagyva Amerikát, amíg ők lefoglalják Pault, hogy semmit se tudjon meg, és ne kapjunk ki. 

A váróterem kicsi, és csúnya volt; a falakról kezdett lejönni a sárgás tapéta, a székek szinte mind össze voltak firkálva különböző francia és angol szavakkal, a lábunk alatt húzódó - eredetileg fehér - csempe, pedig szinte olyan színben pompázott, mint a falak. A sarokban álltam a falnak dőlve, kezeimet zsebre vágtam, fejemet lehajtottam és próbáltam kapucnim rejtekébe bújni, hogy senki se ismerjen fel, bár erre semmi esély sem volt, hiszen a helyiséget teljes mértékben idősek töltötték meg. Csak a pult mögött sorakozó dolgozók között akadt egy-két fiatal nő, de ők túlságosan is olyannak tűntek, akik csakis komolyzenét hallgatnak. 

Olyan volt az egész, mintha nem is Párizsban lettem volna. Sehol sem volt helye a fényűzésnek, a gyönyörnek. Magában mégis nyugodtabb volt a hely, s ez talán jobban is tetszett nekem. A zsebembe helyezett cédulára pillantottam, amin hatalmas számjegyekkel a 976-os jelzés állt, s felpillantottam a kissé már rossznak számító kijelzőre. Az enyém ott villogott pirosan a képernyőn, mellette a 10-es számmal, ami a pultot jelezte. Hatalmas lépteimmel megindultam jobbra, majd átvágtam a helyiségen és a sarokban lévő részhez léptem. Az üveg mögött itt egy fiatal hölgy ült, szőkés-barna haját a vállára omolva hordta, s halványlila ingjére egy fekete zakót húzott, melynek ujját egy kicsit felgyűrte. Óriási zöld szemeivel rám pillantott, elmosolyodott és füle mögé tűrte egyik tincsét. 

- Jó napot - köszöntöttem őt az anyanyelvemen, remélve, hogy érti az angolt és válaszolni is tud majd. 

- Miben segíthetek? - reagált a várt nyelven. Hangja lágy és kellemes volt, s mikor halkan felnevetett meglepődésemen úgy éreztem, mintha csengő csilingelt volna valahol. 

- Khm... Kate és Dave Parkinson anyakönyvi kivonatának másolatát szeretném elkérni.

- Ez csak abban az esetben lehetséges, ha Ön a két személy rokona. 

- Nos, ezzel lesz egy kis probléma - vakartam meg a tarkómat szégyenemben és megpróbáltam elővenni a legmeggyőzőbb énemet. A helyzeten nem túl sokat segített az, hogy az egyetlen csinos nővel kellett szemben állnom ebben a teremben. - Igazából a két személy rokonának barátja vagyok, de Ő engem bízott meg, hogy kivegyem a papírokat, mert nem tudott eljönni. Szegény nagyon beteg, és más rokon nem él, aki eljöhetne.

- Sajnálom, így nem segíthetek - csüggedt el a lány, s már nyúlt is a számítógépéhez, hogy a következőt szólítsa, de az üveg alján található nyíláson bedugtam a kezem és az övére helyeztem azt. Tettem még engem is meglepett, de valahonnan sejtettem, hogy ez működni fog. 

- Kérlek - suttogtam, s tekintetemet az övébe fúrtam. Pár pillanatig még dacos arccal meredt rám, majd vonásai meglazultak, s óvatosan bólintott. Egy pillanat alatt felállt, és bement a mögötte elnyúló ajtón, majd pár perc múlva két papírral a kezében tért vissza hozzám. 

- Ezért egy vacsorával tartozol - kacsintott, miközben átadta a papírokat, s egy cetlit, amelyen a telefonszámát pillantottam meg.

- Szívesen, de erre várnod kell még egy kicsit. Kérlek, ne légy türelmetlen - búcsúztam tőle, majd ismét fejemre húztam a kapucnit és kimentem az épületből. Ujjaim között szorítottam a két papírt, de képtelen voltam arra, hogy megnézzem őket. Valahogy túlságosan is féltem tőle, hogy valamelyik tippünk beigazolódott; valamint inkább meg akartam hagyni az első reakciót Niallnak.

Az utca, melyre kiléptem már igazán tükrözte Párizs igazi lényét. A járdán csinos francia lányok, s jólöltözött férfiak sétáltak, de itt-ott láttam néhány boltba siető idős embert is, kik karjukon hatalmas kosarat cipeltek. Sokaknak közülük, már tele volt a táskája finomságokkal, melyek segítségével elkészíthették az az napi ebédet, de egyeseké teljesen üres volt. Átvágtam egy sikátoron,hogy egy következőbe érjek, ugyanis ott várt rám a bérelt autóm. A jármű mellett a földön egy idős férfi nyúlt el; érkezésemre felkapta a fejét. Ruházata koszos és lyukas volt, arca fájdalommal teli, s érződött a szagán, hogy már nagyon rég óta nem fürdött.
- Fiam, tudna segíteni nekem? Szükségem lenne egy kis pénzre, hogy egyek valamit - nyújtotta felém markát.
Barna szemeit rám szegezte, s tekintete emlékeztetett arra, hogy ki vagyok. Egy híres ember, kinek zsebe tele van pénzzel, s ezzel talán másnak nem hagy jövedelmet. Zsebembe nyúltam és előhalásztam a pénztárcámat. Maradt pár frankom a múltkorról, s az összeset összefogva a jó ember kezébe nyomtam.
- Jó helyre költsd, és próbálj otthont keresni valamint munkát - búcsúztam tőle, miközben ő átszámolta a pénzt. Jól tudtam, hogy rengeteget adtam neki, így nem is foglalkoztam következő megjegyzésével, csak beszálltam a kocsimba, hogy elhajtsak a reptérre.
- Maga igazán jó ember - kiáltotta utánam felállva. Tekintetét remény töltötte el, s láttam, amint kisétál a sikátorból. Szívemet elöntötte a boldogság, miközben ráfordultam a főútra, s hirtelen meg is feledkeztem a papírokról.

Mire visszaértem Los Angelesbe, már csak pár óránk maradt a koncertig. Ahogy beléptem a lakosztályunkba, hatalmas ricsajt hallottam, így szinte biztos voltam benne, hogy a fiúk videójátékoznak. Levetettem a kabátomat és a cipőmet, majd miután a helyükre raktam őket bementem a nappaliba.
- Megjöttem - kiabáltam túl őket, s leültem a szabad fotelbe. A képernyőn két férfi boxolt egymással, a konzolok pedig Harry és Zayn kezében voltak. A játékot leállították, és érdeklődően tekintettek rám. - Paul sejt valamit?
- Nem. Egész nap csak egyszer hívott minket, akkor pedig azt mondtuk neki, hogy alszol - válaszolt Louis, majd felhúzta szemöldökét, ezzel is feltéve a kimondatlan kérdést.
Niall velem szemben ült a fotelben, s tekintete mintha kissé riadt lett volna. Letettem az asztalra a két papírt, pontosan szőke barátom elé, ő pedig már azonnal nyúlt is utánuk, de még nem olvasott bele. Körbepillantott, tekintete megakadt Loun és ott is maradt egy ideig. A szobára csend telepedett, senki sem akart megszólalni. Louis a papírért nyúlt, s egy mély levegővétel után elkezdte felolvasni.
- Dave Parkinson. Született: 1962. április 19-én. Édesapja neve: Stuart Parkinson, édesanyja leánykori neve: Hannah Chapel. Testvére: Kate Parkinson. Felesége: Gabrielle Montana, gyermeke Winter Parkinson (Spoon). - sorolta Lou, és itt már eleget is hallottunk. Amint száján kiejtette a Kate Parkinson nevet, Zayn a fejére csapott, Harry morgott egyet, én pedig némán tudomásul vettem, hogy a tippünk, miszerint Kate és Dave testvérek, igaz.
Louis hallgatott egy ideig, szemeit a papíron tartotta, de jól tudtuk mind, hogy nem olvassa, hanem gondolkodik. Niallre esett a tekintetem, aki tenyerébe temetve az arcát könyökölt a térdén, és mély levegőket vett. Vállai folyton emelkedtek és süllyedtek, s ahogy kifújta a levegőt halk, sípoló hangot hallatott.
- Kate Parkinson - folytatta Louis, s szerintem azon okból, hogy maga sem hitte el, amit olvasott. - Született: 1972. február 2-án. Édesapja neve: Stuart Parkinson, édesanyja leánykori neve: Hannah Chapel...
- Elég! - üvöltött fel Niall, s végre elemelte kezeit arca elől. Szemei pirosak voltak, arcán megannyi könny gurult le. Orrlyukai kitágultak, olyan gyorsan kapkodott oxigén után. Lou nem szólt egy szót sem, de látszott rajta, hogy kissé megilletődött. Pupillája kitágult, s száját picit eltátotta, aminek következtében szőke barátunk is rájött, hogy mit tett. - Bocsánat, én nem akartam kiabálni, csak... csak kezdem nem érteni ezt az egészet és picit kiakadtam. Sajnálom.
Azzal felállt, elvette Louistól a papírokat és visszament a szobájából. Indulásig ki sem jött, de akkor már nem sírt, csupán kissé szétesettnek tűnt.

~Winter~

- Scott? - lepődtem meg, de nem egészen attól, akit láttam, hanem attól, hogy az apámhoz végre egy jó dolgot is köthetek: viszont láthattam az egyik gyermekkori legjobb barátomat, és egyben unokatestvéremet. Apró mosoly kúszott az arcomra, ahogy az övére is, s azonnal megindultam felé. Hatalmas karjait kitárta, körülöttem pedig összezárta, hogy szorosan magához öleljen. - Olyan rég nem találkoztunk, rettenetesen hiányoztál.
- Te nekem már annyira nem - motyogta a hajamba. Egyáltalán nem erre a válaszra számítottam, így kibújtam karjai közül, s hátráltam egy lépést.
- Ezt meg hogy érted?
Levegő után kaptam, és egyre csak zöld szemeibe bámultam. Úgy éreztem, mintha valami ülne a mellkasomon, gyomrom liftezett, s nem akartam hinni a fülemnek. Mindennél jobban szerettem őt, évekig Ő volt a menedékem apám elöl, és most idejön, de még sem miattam. Szívem elfacsarodott a gondolatra, hogy talán régen sem jelentettem neki annyit, hiszen csak egy kislány voltam. Egy megtört, rossz gyermekkort élő kislány, aki számára egyetlen ember jelentett csak menedéket; az unokatestvére, aki magához szorította, amikor sírt és megvédte az éjszaka sötétjétől. Annyi mindent köszönthettem neki. Olyan sok jó emlék kötött hozzá, hogy nem tudtam elhinni, amit mondott. Az agyam képtelen volt a szavai felfogására.
- Nem miattad jöttem Winter. Édesapádnak volt szüksége rám, mert úgy tűnt számára, hogy már nem bír el veled mióta összejöttél azzal a sztárocskával - húzta gúnyos mosolyra a száját.
Szemeimet lehunytam, s úgy próbáltam visszatartani érzelmeimet. Nem kelhettem ki magamból, most, hogy muszáj volt elszöknöm innen, méghozzá minél gyorsabban. Kezemmel a telefonom után kaptam, de úgy éreztem, hogy innen nem telefonálhatok; azonnal elvennék tőlem. Így gyorsan megfordultam, s futásnak eredtem. Apám utánam kapott, de nem sokat ért el vele, mert gyorsan kibújtam karjai szorításából: elég volt csak megharapnom. Legelső menekülési tervként felötlött bennem a kocsi gondolata, amivel idejöttem, de jól emlékeztem arra a mozdulatra, amivel apa a farzsebébe tette a kulcsot.
- Én a helyedben nem menekülnék el, ha tudnám, hogy a húgom veszélyben van - kiáltott utánam Scott, s ezzel a mondatával megálljt parancsolt lábaimnak.
Gyorsan kapkodtam oxigénért, s hitetlenül fordultam vissza felé. El akartam hinni, hogy rosszul hallottam, s csupán a szél játszott a fülemben. Szinte biztos voltam benne, hogy blöffölt, de a következő pillanatban apám lépett ki a kisházból kezében tartva Eloiset, aki valószínűleg nem volt magánál, mert feje majdnem leesett nyakáról, miközben a föld felé lógott.
- Engedjétek el! - zokogtam fel, s könnyeim között megbújva visszalépdeltem a két férfihez, akikben csalódtam.
Azt kívántam, hogy bárcsak Niall most nem turnén lenne, hanem itt állna mellettem, s kimentene innen. Szükségem lett volna rá, Louisra és mindenkire, hogy segítsenek; de ők mérföldekre és egy óceánjira voltak tőlem. Scott a hátam mögé lépett, s egy kötéllel szorosan összefogta kezeimet, majd hátamra helyezte kezét, és a ház felé lökött.
- Értem fognak jönni, higgyétek el - szipogtam, s bár ezt fenyegetésnek szántam, inkább saját magamat vigasztaltam vele. Hogy történhetett ez meg? Mit akarnak tőlem?
A sarokban foglaltam helyet, Elit pedig mellém fektették, úgy, hogy feje az én ölembe hanyatlott. meg akartam simogatni puha arcát, biztosítani akartam róla, hogy minden rendben lesz, és a lányoknak már biztosan feltűnt az eltűnésünk, de ő semmit sem hallott volna belőle, mert eszméletlen volt.
Az autó felbúgott odakint, de Scott még a házikóban volt, s nagyon is úgy nézett ki, hogy itt marad. Leheveredett a rozoga és nagyon aprócska ágyra, bekapcsolta a rádiót, s úgy pihent. Nem tetszett az adó, amit hallgattunk, de ez volt a legkisebb gondom; fejemet még mindig a menekülésen törtem, de Elinek előbb fel kellett ébrednie.
- Mit tettetek a húgommal? Mióta állsz apám oldalán? Kiskoromban mindig védtél tőle, a karjaid közé zártál, s nem engedtél el amíg meg nem nyugodtam. Mi lett veled Scott? - próbáltam bűntudatot kelteni benne.
- Lassabban, cicám! - ült fel, s hangosat nyögött, miközben ásított egyet. Fáradtnak tűnt, s szinte éreztem, hogy hamarosan ki fog dőlni, mi pedig akkor meglóghatunk. Már csak azért kellett imádkoznom, hogy Eli addigra magához térjen. Mindenképp beszéltetnem kellett még egy kicsit, hogy ne aludjon el olyan hamar. - A hugicád csupán altató kapott, hamarosan felébred. Elég vad egy lány, túlságosan is sokszor karmolt meg, így muszáj volt bevetnem valamit ellene.
Felállt, és a sarokban elhelyezett táskához lépett, amiből elővett egy dobozos sört. Szitkozódott egy sort, amikor rájött, hogy az itala megmelegedett, ennek ellenére kinyitotta és beleivott. Majdnem kiköpte azt, ami a szájában volt, de végül tartotta magát, mert észrevette, hogy gúnyosan elmosolyodtam.
- Az pedig, hogy mióta állok "apád oldalán" - mutogatott idióta idézőjeleket a levegőbe - nem tartozik rá csibém. Bevallom megváltoztam, igen, így történt. Már nem vagyok az a gyenge és szeretetre képes kisfiú, aki voltam. Felnőttem, megláttam, hogy milyen a világ és rájöttem, hogy ez így nem mehet tovább. A kezembe vettem az irányítást és olyan emberekhez társultam, akiknek ugyanez a meglátásuk. Apád sem rossz, csupán olyan, mint mi. Szerintünk ti vagytok a rosszak.
Magyarázata közben letérdelt elém, s tekintetét az enyémbe fúrta.
- De ne hidd azt rólam, hogy nincs meg bennem az a szeretet, amit eddig is intenzíven tápláltam irántad, Tündérbogyesz.
Szavait halkan ejtette ki száján, kezeit térdemre csúsztatta s felém hajolt. Halkan ziháltam, fogalmam sem volt róla, hogy mire készül. Apró puszit nyomott a homlokomra, majd ismét szemembe nézett. Lehelete csikizte az arcomat, de orromba jutva, elfintorodtam. Mindig is utáltam a sört, és most a szagától sem lettem boldogabb, de nem értem rá ezzel foglalkozni. Ajkaim felé közelített, s én meg akartam állítani, de nem tudtam. Nyelve bejutásért esedezett, s én valamilyen oknál fogva meg is adtam neki.
Nem éreztem ugyanazt, mint akkor, amikor Niall csókolt. Ez túl lassú, de mégis erőszakos volt. Térdemet megemelve belenyomtam a mellkasába, mire elvált tőlem, s szitkozódva felállt. Visszasétált az ágyhoz és ledobta magát rá, majd pár percen belül elaludt; engem pedig emésztett az egész. Féltem, de hibáztattam is magam. Ha nem hajtottam volna fejet apám kérése előtt, akkor nem kerültem volna ide és ez nem történhetett volna meg. Megcsaltam Niallt, valljuk be; még akkor is, ha nem önszántamból tettem.
A gombóc a torkomban akkorára nőtt, hogy kezdte elzárni a légutamat, könnyeim pedig szép lassan kicsordultak. Miért nekem jutott ez a sors? Apám tönkretette a gyermekkorom, s lassan kezd úgy tűnni, hogy továbbra is ezt akarja tenni.
Letekintettem a húgomra, kinek szemei immár nyitva voltak, s övéi is könnyekben úsztak, csak úgy, mint az enyémek. Hátam mögött megmozdítottam kezeimet, s pár pillanat alatt lehullott róluk a kötél. Apa soha nem tudta jól megkötni, s az évek folyamán megtanultam kibújni belőlük. Óvatosan letöröltem húgom egyik könnyét, aki ekkor felült, s karjaiba zárt. Nem zokogott, csupán halk szipogással adta tudtomra, hogy sír; épp úgy, ahogy én is.
- Kijutunk innen, ne félj - súgtam csendesen.