II./IV. - Ismét megjelent

Üdvözlök Mindenkit! 

Igen, tudom. Megint késtem, pedig megígértem, hogy sietek, de sajnos, nem úgy jöttek össze a dolgok, ahogy szerettem volna. Nem tudom, hogy meddig megntegetőzhetek még úgy, hogy nem haragszatok meg rám, minden esetre tényleg sajnálom, hogy mostanában annyira elhanyagollak titeket. 

Ez a rész elég érdekesre sikeredett, megint összehoztam egy csavart, ami miatt most nem sok mindent érthettek, de a következő részekben minden ki fog derülni. Remélem tetszeni fog, mert sokat dolgoztam vele, hogy olyanra hozzam össze, hogy tartalmassá és jóvá váljon. Sok minden úr kiderül, amin szerintem ti is elfogtok csodálkozni, de ezeket a dolgokat csakis a részből tudhatjátok meg. 

Most négy napi táborban leszek, szóval csak utána tudok majd részt hozni, addig emésszétek az itt történteket. 

Hamarosan érkezem; Cynthia T.<33

A világ meglepődések sorozata..

~Winter~

A napok teltek, Niallel pedig azóta nem beszéltünk, hogy hazaértem. Az egészet a turné számlájára írom, mert jól tudom, hogy most az a legfontosabb számukra; ennek ellenére mégis zavar egy kicsit, hogy még annyi ideje sincs, hogy egy üzenetet írjon nekem, hogy jól van. Immár az USA arénáit töltik be zenéjükkel, és ahogy látom rengetegen vesznek részt a koncerteken; talán még nagyobb sikerük is van, mint volt. Legalábbis Liam ezt állítja, mert a múltkor sikerült elérnem őt, hogy legalább valakivel beszélhessek a fiúk közül. A lányok naponta átjönnek, Eloise sokszor itt is alszik, melynek indoka mindig az, hogy nem akar egyedül hagyni, de érzem, hogy valami más is van a dolog mögött. 

- Jól vagy? - pillantott be az ajtón Perrie, kezében egy tállal. Derekára kötött kötényében és felkontyolt hajában úgy nézett ki, mint egy háziasszony. Szinte nyoma sem volt a tündöklő popcsillagnak, pedig még ma is javában vannak koncertjei a lányokkal; csak ők nem mennek külföldre, hanem hazai pályán játszanak.
- Igen, anyuci - gúnyolódtam mosolyogva. - Amúgy pedig nem kell 10 percenként benézni hozzám. Terhes vagyok, nem halálos beteg. Ha valami baj lesz, akkor majd kiabálok.
- Niall megfojt, ha bármi bajod lesz neked vagy épp a kicsinek. Tegnap is felhívott, hogy érdeklődjön felőled... upsz.
- Felhívott? - ültem fel, hogy jobban lássam barátnőmet, aki most olyannyira összehúzta magát, hogy félő volt, hogy lassan eltűnik.
- Megharagszol, ha azt mondom, hogy igen?
- Nem - ráztam meg a fejem és visszadőltem a párnámra. Belül égetett a vágy, hogy megtudjam, mégis miért nem engem hív fel Niall, ha arra kíváncsi, hogy hogy vagyok; de inkább hagytam az egészet. Nem érte meg a veszekedést a dolog, és nem akartam senkinek sem fájdalmat okozni. Inkább úgy döntöttem, hogy elmegyek sétálni egyet. Az egyik közeli park padjára ültem le, és figyeltem az embereket, akik elmentek előttem. Néhány szerelmes párt is találtam, akik kézenfogva sétálgattak a meleg, nyári napon, így szinte már fájt Niall hiánya. Sokkal jobb volt, amikor tanár ként dolgozott a városban, de miattam rúgták ki, és nem tehettem meg vele azt, hogy ne hagyjam ismét kibontakozni zenei téren. Amikor ott voltam náluk Párizsban, akkor még soha nem láttam olyan örömöt az arcán. úgy beszélt a turnéról és a koncertekről, hogy én magam is oda vágytam; véghez akartam vinni mindazt, amit ő tett.
Most nem lehetek önző. Mindene az, amit csinál, épp úgy, ahogy én is a mindene vagyok. Szívesen kombinálná a két dolgot; nem egyszer meg is kért rá, hogy tartsak velük a turné alatt, hiszen remekül meglennénk együtt; de én nem hagyhattam itt mindent. Még van egy lezáratlan ügyem az apámmal, s ez aggaszt. Valamint Eloiset sem hagyhatom itt, így muszáj beérnünk azzal, hogy havonta láthatjuk egymást egy hétig. Örömmel tölt el a gondolat, hogy már csak 10 napot kell kibírnom nélküle és akkor hazajön. Itthon lesz, szorosan karjai közé fog zárni, s együtt lehetünk majd minden percben. Ott fog feküdni mellettem minden este, segít majd mindenben, s csókokkal halmoz majd el. Ezeket a napokat már fél lábon is át fogom vészelni.
- Leülhetek? - érdeklődött egy ismerős férfi hang. Megfordultam, s megpillantottam apámat mögöttem állni, arcán gúnyos mosollyal.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? - érdeklődtem ijedten, miközben lassan felálltam és körbepillantottam, hogy vajon merre menekülhetnék el.
- Csak ismerem a lányomat, nem? Valamint magam is erre sétálgattam - válaszolt vállat vonva. Egy gyors mozdulattal megragadta a karomat és a park bejárata felé kezdett húzni. - Van pár dolog, amit meg kell beszélnünk, édesem. Ha csendben maradsz és jól viselkedsz, akkor előbb szabadulsz, megértetted?
Ujjai csuklómba martak, tekintete fenyegetően villant rám. Levegőmet visszatartottam, úgy próbáltam enyhíteni félelmemet, de jól tudtam, hogy semmit nem érek el a dologgal. Ha nem most, akkor máskor fog kitörni belőlem a zokogás, mely csupán gyengeségem jele. Szinte belökött a kocsiba, s ekkor már tudtam, hogy nem szándék nélkül sétálgatva talált rám; valaki köpött neki a hollétemről. Mélyet sóhajtva bekötöttem az övemet, és vártam, hogy elinduljunk.
- Remélem tudod, hogy ha bármi bajom lesz, akkor nem lesz jó vége ennek az egésznek - tekintettem rá hidegen, s reméltem, hogy szavaim ráébresztik arra, hogy inkább el kéne engednie, ha nem akar börtönbe kerülni. Ám, ezt nem sikerült elérnem; hangosan felkacagott és begyújtotta a kocsit.
- Szerinted én félek Nialltől? Mégis mit tud tenni úgy, hogy közben New Yorkban van, és épp talán koncertet ad?
Szavai ismételten félelemmel töltöttek el, mert teljes mértékben igaza volt. Semmi esély sem volt rá, hogy pillanatokon belül itt legyen mellettem, és megakadályozza azt, hogy mindez megtörténjen. Most magamra maradtam, s önerőből kell kimásznom a csávából. Lehunytam a szemeim, s tervet próbáltam kovácsolni, de agyam még mindig le volt fagyva. Alaposan át kellett gondolnom minden lehetőséget, hiszen most nem csak a saját életemet veszélyeztettem, hanem a kisbabámét is.
Megálltunk a pirosnál, pár méterrel mögöttünk pedig épp megállt egy busz, hogy felvegye utasait. Egy másodpercem volt eldönteni, hogy képes leszek-e megtenni azt amit kitaláltam, de végül nem tettem semmit, mert megakadt a tekintetem az ajtógombot. Apa mindenre gondolt: bezárta az ajtót, nehogy el tudjak menekülni.
- Megtudhatnám, hogy hová viszel? - törtem meg ismét a csendet, de ezúttal nem válaszolt, csak szánalommal teli hangon felnevetett.

Végül egy erdő széli kisháznál álltunk meg, mely számomra túlságosan is ismerős volt ahhoz, hogy ne nézzem meg jobban. A fából összetákolt kis építményen csupán egy ablak és egy ajtó helyezkedett el. Elég megrongáltnak tűnt; teteje beszakadt, egyik oldalát graffiti díszítette, s majdnem teljesen benőtte a gaz.
- Ez az a ház? - érdeklődtem az adott épületre gondolva. Apa nem reagált, de nem is volt szükségem megrősítésre, mert anélkül is tudtam a választ.
Még kis korunkban építettük ezt apával, Elivel és az unokaterstvérünkkel, Scottal, aki azóta elköltözött a szüleivel Amerika egyik kisvárosába. Szemeim előtt megjelent a jelenet, amint boldogan segédkezünk az építésben. Eli épp az egyik széken ülve pihen, Scott és én pedig egymás kezét fogva szaladunk apa után, hogy a kocsiból kiszedjük a maradék deszkát is, amit mág össze kell illeszteni. Unokatestvérem, mint az erős férfiak szintén meg akar fogni egy fát, de az túl nehéznek bizonyul számára, s majdnem elejti, de én odalépek hozzá, s megfogom a másik végét. Együtt odavisszük a félkész házikóhoz, Scott pedig egy puszit nyom az arcomra, így megköszönve a segítségemet.
Szemeimet könnyek öntötték el, szívem hevesen vert a gondolatra. Annyira örültünk akkor ennek a kuckónak. Az a nyár alatt szinte minden időnket itt töltöttük, általában kettesben Scottal. Titkokat osztottunk meg egymással, vagy épp csak élveztük a köztünk beállt csendet; de minden perc ajándék volt számomra.
- Miért hoztál ide? Hogy feltépd a régi sebeket? - vontam kérdőre apát, aki olyan szemekkel nézte a tákolmányt, mintha értene is az építészethez. Felém fordította a fejét, s gúnyosan elmosolyodott, de mielőtt még mondhatott volna valamit, kinyílt a házikó ajtaja. Ijedten kaptam oda a fejem, s el sem tudtam képzelni, hogy mi lesz most. Ám ekkor az elképzelt hajléktalan helyett egy igenis ismerős ember lépett ki a szabadba. - Scott?

~Niall~

"Boncjelentés Gabrielle és Dave Parkinsonról

A két holttestet megvizsgálva biztosan állíthatjuk, hogy a személyek a gépkocsi és a teherautó ütközése közben hunytak el. 
A nőnek üvegszilánkok szúródtak testébe, az egyik el is vágta a nyaki ütőeret, ami miatt rögtön elvérzett. Halálához csak hozzájárült a mellkasába szúródott embléma, mely bizonyos, hogy a balesetet okozó teherautóról számazik. Rekonstruálva az esetet, úgy véljük, hogy az ütközést követően betörött ablak üvegen keresztül repülhetett ki a kocsiból, egyenesen a másik jármű motorháztetejére. 
A férfit majdnem sikerült megmenteni, hiszen csak fejét verte be a kormányba. Teste semmi más formán nem sérült meg, hála a felcsapódó légzsáknak - ami a nőnél valószínűleg beragadt, és ezért nem sikerült megmenekülnie. Ennek ellenére, mire kórházba szállították volna az illetőt, elvérzett. A mentőkocsiban hunyt el.
Lábjegyzet: A kocsiban tartózkodó 2 hónapos kislánynak semmi baja nem esett, megvédte őt édesapja ülése, s a takaró, amibe bele volt tekerve. Tudomásunk szerint a Szt. Peter árvaház lakójává vált, s ott megfelelő gondviselésben részesül."

Szörnyűlködve összehajtottam a lapot és elhelyeztem a többi irat között. Az árvaház igazgatónője küldte el nekem ezt, s még egy pontos meghatározást arról, hogy mégis kikhez került a kislány, de ezt én már tudtam. Winter szülei autóbalesetben hunytak el, Ő pedig, mint a kis túlélő, árvaházba került, mindaddig, amíg pár héten belül Spoonék magukhoz nem fogadták.
- Ezt nézd Niall! A könyvtárban találtam a régi folyóiratok között - ült le mellém Louis, s kezembe nyomott egy újságot.
Az oldalon, amelyen ki volt nyitva, egy fiatal nő és egy férfi képe szerepelt, melyen kezükben tartanak egy újszülött kisbabát. A cikk rövid volt, mégis lényegre törő: megfelelő megemlékezést tartott a családról, melynek csupán egy túlélője volt.
"Gabrielle és Dave Parkinson azon az estén a nő szüleihez igyekeztek, hogy megfelelő emberekre bízzák kislányukat és elmehessenek vacsorázni a barátaikhoz, de váratlan fordulatot vett az estéjük. A párizsból kivezető főúton haladva nekiütköztek egy rossz sávban haladó teherautónak. A baleset nem az ő hibájuk volt, mert a sötétben csak későn vették észre a velük szembe érkező, lámpa nélkül haladó járművet. Az ütközés elkerülhetetlen volt; a nő azonnal meghalt, a férfi pedig a mentőautóban hunyt el. Az egyetlen életben maradt személyt, a két hónapos kislányt, ki a Winter névre hallgat, a párizsi Szt. Peter árvaházban helyezték el. Tudomásunk szerint már jelentkezett is egy házaspár, kik magukhoz vették, hogy felneveljék a kicsit."
Szívem összeszorult. Szóval erre a sorsa jutottak a szerelmem szülei. Vajon Winter tud erről az egészről, vagy nem árulták el neki a dolgot?
- Borzalmas ez az egész. Szinte el sem hinném a dolgot, ha nem olvasnám el a sorokat és nem tudnám, hogy ez ténylegesen megtörtént - suttogtam magam elé meredve.
- Tehát, Winter igazi neve Parkinson, nem pedig Spoon. Ő vajon tud erről vagy nem? - gondolkodott hangosan Liam, én pedig Zaynre tekintettem, akit szintén lesokkoltak a dolgok.
Egy pillanatig elgondolkodtam, majd felálltam és sétálgatni kezdtem a szobában. Jó volt, hogy ennyi minden újat megtudtunk, de ezek között egy sem volt, amit felhasználhattunk volna ahhoz, hogy letartóztassák Davidet. Jelenleg egy olyan információval sem tudtunk szolgálni, ami esetleg bőnössé tehetné őt, s ez aggodalommal töltött el. A telefonom után nyúltam, hogy felhivhassam Perriet, mert tudtam, hogy most ő van Winterrel.
- Szia Niall - köszöntött vidám hangon Pezz, ami nekem is mosolyt csalt az arcomra. Jó lett volna végre jó híreket hallani, hogy valami elfeledtesse velem a gondjaimat.
- Szia, Winter hogy van? - érdeklődtem, miközben bevonultam a fürdőbe. A fiúk érdeklődve tekintettek utánam, de most nem foglalkoztam velük.
- Jól van, elment sétálni egy kicsit. Nem érzi magát jól a négy fal között, szóval ebbe nem igazán köthetsz bele - nevetgélt, a háttérben pedig még egy ember kacagása hangzott fel. Megismertem Eleanor hangját, hiszen már ismertem annyi ideje, hogy be tudjam azonosítani.
- Nem is akartam belekötni. Mikor ment el? Mond meg neki, hogy hívjon fel, ha hazaért.
- Rendben, átadom neki. Te pedig ne idegeskedj, hanem a hangodra koncentrálj, a barátnődet mi elintézzük, dalospacsirta. Puszilom Zaynt - zárta le a témát, és mire reagálhattam volna, már ki is nyomta.
Mosolyogva tekintettem a telefonomra, majd zsebrevágtam és visszatértem a nappaliba, ahová már Harry is megérkezett, és épp a kanapé elé hajolva keresett valamit, ami valószínűleg beeshetett a bútor alá. Összeráncolt szemöldökkel figyeltem Őt, s amint kiszabadította az elveszett dolgot, hangosan felüvöltött.
- Mégis mi történt? - érdeklődtem, s leültem Hazz mellé.
- Ezt olvasd el, haver! - nyomta a kezembe a papírt, amin meglátszott, hogy beesett a kanapé alá, ugyanis egy kicsit poros és gyűrött volt.

"David Spoon - bűncselekményről beszámoló hivatalos okirat
Született: 1964. szeptember 17.
Felesége leánykori neve: Kate Parkinson
Gyermekei: Winter és Eloise Spoon

David Spoon már több rablásban bűntársként szerepelt. Mostani tette, miszerint megerőszakolt egy 13 éves lányt büntetendő cselekedet. A bíróság 6 hónap szabadságvesztésre ítélte, melyet óvadék letételéve ki lehet váltani. Az óvadékot egy Scott Spoon nevű fiatalember fizette ki, melynek értéke 500.000 angol font.

2012. április 20."

Ez volt az az információ, amire szükségünk volt. Innen már megkezdhettük a további nyomozást, ez tűnt a kezdőlöketnek. Hálásan pillantottam Harryre, majd tovább adtam a papírt Liamnek, aki szintén érdeklődve vizsgálta meg a rövid, de mégis lényegre törő írást. Boldog mosoly terült szét arcomon, végre öröm öntötte el a szívemet, és ez csaknem olyan erővel bírt, mint az, amikor megtudtam, hogy gyermekünk lesz. A gondolat, hogy a picúr már jobb körülmények között nőlhet fel, és, hogy nem kell találkoznia a szörnyű nagyapjával, ismét csak boldogsággal töltött el, s immár ott jártam a házunkban, s kezemben tartottam csöppségünket. 

- Mi is volt Winter szüleinek a vezetékneve? - érdeklődött Liam, megszakítva gondolatmenetem. A mosoly azonnal lefagyott arcomról, amikor eszembe jutott a baleset, és mérgesen tekintettem barátomra. 

- Parkinson, miért?

- Csak, mert Winter mostani anyjának vezetékneve is Parkinson volt - válaszolt, mire bennem megállt az ütő. Ez hogy történhetett meg? 

- Tessék?