XXIX. - Beilleszkedés egy másik családba

Aloha! (:

És, *dobpergés* itt vagyok! :) Megérkezett az új rész, aminek remélem, hogy örültök. Abban is bízom, hogy tetszeni fog, mert azért egész jó lett. Kicsit másként írtam meg, mint ahogy terveztem, de ez annak is köszönhető, hogy változott a kedélyállapotom, ami nálam elég nagy dolog :DD 

Kárpótlásul kissé hosszabb lett, és valamennyivel izgalmasabb is, remélem bele tudjátok majd élni magatokat a helyzetekbe. Nem fűznék többet a fejezethez, olvassátok és hamarosan ismét érkezem! xxx. 

~Winter~

Az autó idegen volt számomra. Nem volt mámorító Niall illata, hiányzott belőle a bólogató kiskutya az ablak mellől és az egész olyan rideg volt. Bőr ülései elérték, hogy minden lehetséges helyen hozzáragadjak az ülő helyemhez, így idegesen fészkelődtem egész úton. Nem tudtam rájönni, hogy Eloise mégis, hogy képes ezen a helyen megmaradni, de főleg Harry lehetett bajban, mert ő általában mindig úton volt. A mellettem vezető fiúra pillantottam, aki az utat figyelte, de mikor megérezte tekintetem mosolyogva rám pillantott. Még magam sem értettem, hogy mi van pillanatnyilag velünk, mert hiába mondott el mindent magáról, azért mégiscsak hazudott. Ennek ellenére viszont sokkal jobban hiányzott, mint gondoltam, így amikor legutóbb megcsókolt nem volt erőm ellenkezni. Túl sok volt az, amit iránta éreztem. Bármennyire is próbáltam túl tenni magam a dolgokon, mégiscsak ő volt a legjobb dolog, ami történt az életemben, és nem most akartam elveszíteni. Igaz, hogy talán soha nem fogom elfeledni a történteket, de legalább tudok végre úgy tekinteni az egészre, mint egy nagy butaságra, amit általában a tinédzserek szoktak elkövetni. A tizenéves lányok szoktak efféle dolgok miatt vérig sértődni, én pedig már rég túl voltam ezen a koron; ezért is kellett észhez térnem.
- Haragszol még? - kérdezte Niall megtörve a csendet. Hangjában aggodalom ült; szerintem még ő sem értette ezt az egészet.
- Pillanatnyilag magamra haragszom, hogy megint bele kevertelek ebbe - motyogtam a kezemet vizslatva, amely az ölemben pihent. Szívem hangosan kezdett dobogni, amikor kezét combomra csúsztatta. Érintése ismét olyan érzéseket ébresztett fel bennem, amikről megfeledkeztem.
- Képes lennék bármire érted, ugye tudod?
- Tudom, és ezt soha nem fogom tudni eléggé meghálálni.
Kezével kissé megszorította combomat, de csupán jó indulat és egy kis bíztatás volt érintésében. Arcom pírba borult, amikor rám kacsintott, és most már ténylegesen úgy éreztem magam, mint egy tinédzser, akiben tombolnak a hormonok. Ujjaim az övéire fonódtak és kis kezem szinte elveszett az övében. Olyan volt, mintha az enyémet pont arra tervezték volna, hogy a kettőnké összeilljen. Fejemet hátradöntöttem az ülésen és mélyet sóhajtva lehunytam a szemem. Hirtelen távolinak tűnt a szörnyű éjszaka, amit a bárban kellett töltenem. Minden rossz dolog eltűnni látszott, csakis az a jó érzés létezett a testemben, ami körbelengte az egész járművet.
- Aludj egy kicsit - simított végig kézfejemen az egyik ujjával, én pedig megfogadtam a tanácsát. Nem kellett sok; gondolataim elhallgattak, szívverésem lelassult és megfeledkezve mindenről elszenderedtem.

Jó illat kúszott be az orromba, ami mosolyra késztetett. Niall parfümjét mindig is imádtam, és most erre ébredni a legcsodálatosabb dolog volt a világon. Szemeimet lassan kinyitottam és felismertem a szoba falait, melyek egyből elárulták, hogy szerelmem szobájában fekszem. A fény áttört a sötétítő függönyön, kintről pedig örömteli beszélgetés hallatszott be. A hangos nevetés engem is azonnal jó kedvre derített, így lassan felültem és körbenéztem. Olyan rend uralkodott, mint amilyen még soha sem; szinte egy ruhadarab sem feküdt sehol elhagyatottan. Minden a maga tökéletes helyén volt, kivéve azt a fehér táskát, melyről jól tudtam, hogy az enyém. Óvatosan oda lépkedtem hozzá; nem akartam, hogy bárki is meghallja odakint, hogy ébren vagyok. Kinyitottam és meglepetésemre a kedvenc ruhámat leltem meg benne, egy pár hozzá illő cipővel és egy cetlivel a tetején. "A mai délutánra. Érezd jól magad, remélem, minden tisztázódik, és ismét boldog leszel! Eloise" Nem hittem a szememnek, húgom megint gondoskodott rólam, annak ellenére, hogy szinte összevesztünk a nagyszüleinknél. Rázártam az ajtót, és levettem a rajtam lévő túl egyszerű darabokat. Lábamra felhúztam a harisnyát, és magamra öltöttem a ruhát. Az egész alakos tükör előtt állva megigazgattam magamon, lábamra felkaptam a balerina cipőt, és már majdnem kész is voltam. Már csak a hajamba kellett illesztem a hajpánt szerűséget, és meg kellett igazítanom a sminkem. A végeredményt megcsodálva egy mosolyt varázsoltam az arcomra és késznek éreztem magam arra, hogy csatlakozzak az odakint mulató társasághoz.
Pulzusom megemelkedett, ahogy kizártam az ajtót és a kilincsre tettem a kezem. Nem tudhattam előre, hogy ki lehet kint, és abban sem lehettem biztos, hogy az új ismerősök kedvelni fognak-e vagy sem. Vettem egy mély levegőt és próbáltam kitörölni mindenféle rossz gondolatot az agyamból. Kedvem lett volna arra, hogy bent maradjak a szobában egészen addig, amíg el nem mennek a vendégek, de az csak gyávaságomra utalt volna, én pedig eddig soha nem mutattam magam félősnek. Lenyomtam hát a kilincset és kiléptem a folyosóra. A beszélgetés még nagyban zajlott, valaki pedig egy - az angolhoz hasonló, de mégis más - furcsa nyelven is megszólalt. Halk léptekkel indultam meg a nappali felöl, de mikor megláttam valakit a kanapén ülni, bátorságom ismét elmúlt. Félve, de előléptem a fal mögül, hogy megmutassam magam, de senki sem vett észre. Niall valakivel "verekedett" a kanapén, mellettük egy nő ült ölében egy kisfiúval, míg egy nálam nem sokkal idősebb lány, háttal nekem egy kislányt tartott a kezében.
- Niall, felébredt a mi kis báránykánt - ölelte át a vállam egy férfi, mire hirtelen megijedtem, és félelmem egyre csak erősödött, amikor mindenki rám kezdett figyelni. Niall arcán mosoly ült, ahogy végigmért, majd kacsintott egyet, de ez nem segített azon, hogy olyan zavarban voltam, hogy meg sem mertem szólalni. - Niall édesapja vagyok - nyújtott kezet a férfi, aki most már elengedte vállamat és még két puszit is adott.
Sorban mindenki bemutatkozott, és valahogy úgy éreztem, hogy jobb lett volna ha a szobában maradok, mert legalább nem kellett volna állnom a szerelmem családjának kutató pillantásait. Úgy véltem, hogy ugyanannyira lehetett kényelmetlen számukra is ez az egész, mint nekem, de valahogy számomra mégis csak furcsább volt. Olyan érzés ragadott magával, mintha én lettem volna most a legrosszabb ember, aki majdnem összetörte a szeretett fiúk szívét, pedig Niall sugallni akarta tekintetével, hogy minden rendben. Teljesen megnyugodni mégiscsak akkor tudtam, amikor mellém lépett és kezét összefűzte az enyémmel. Mosolyogva néztem szemeibe, ő pedig a fotelhoz vezetett és leültetett, ő maga pedig a karfán foglalt helyet, továbbra sem elengedve az én kezem.
- Hamarosan ehetünk, csak még meg kell sülnie a csirkének - mosolygott ránk Denise kilépve a konyhából. Talán hirtelen ő tűnt a legkedvesebbnek az egész csapat között, annak ellenére, hogy mindenki aranyos mosollyal az arcán vizslatott engem.
- Nem is baj, ha nem kell sokat várni. Biztos vagyok benne, hogy nem csak én vagyok a farkas éhes, szívem - húzta megához Greg Deniset és egy csókot nyomott a szájára. Azonnal leesett számomra, hogy ők egy pár, és a két kisgyermek valószínűleg szintén az övéké. Niall hangosan felnevetett a férfi kijelentésén, és jelezve a dolgot, a hasát kezdte simogatni.
Feszengve éreztem magam a megszokott családi körben, valahogy nem illettem oda, de nem akartam most az én gondolataimmal zavarni Niallt, így inkább csak mosolyogtam és együtt nevettem mindenkivel, ha kellett. Egy idő után elengedtem barátom kezét és a fürdő felé vettem az irányt. Kissé szédültem és szükségem volt arra, hogy megmossam az arcom, még akkor is, ha ezáltal esetlegesen lejöhet a sminkem, amit magamra kentem. A mosdókagylóra támaszkodva néztem a tükörképem, ami nem kecsegtetett túl sok boldogsággal. Arcom fáradtnak és nyúzottnak tűnt, a mosoly pedig, ami ott játszott ajkaimon túlságosan mű volt. Megengedtem a csapot és a víz alá tettem a kezeimet. A hideg folyadéktól azonnal libabőrös lettem minden lehetséges helyen, de boldogan hajoltam le, hogy bevizezhessem arcomat is. Párszor megismételtem a műveletet, majd a törölközőért nyúltam és megtöröltem az arcom. Szerencsémre a szempilla spirálom vízálló volt, így nem igen kellett azzal foglalkoznom, hogy esetlegesen elkenődött, mert majdnem tökéletesen, de ott virított a helyén. Egy kicsit jobban éreztem magam, de még mindig nem voltam tökéletesen, így lehajtottam a WC ülőkét és leültem rá. Mély lélegzeteket véve temettem arcom a tenyerembe, és próbáltam kizárni a külvilágot. Mindez addig ment, amíg valaki be nem kopogott. Nem szóltam semmit, de az illető bátran benyitott, és belépett a helyiségbe.
- Minden rendben? - érdeklődött és női hang. Felemeltem a fejem és megpillantottam Denise mosolygós arcát. Boldogságából hozzám is eljutott egy kicsi, de az nem volt elég ahhoz, hogy összeszedjem magam.
- Igen, csak egy kicsit rosszul éreztem magam - válaszoltam neki egy vigyort is küldve felé, de ahogy láttam nem eléggé győztem meg. Kérdőn felhúzta a szemöldökét, miközben becsukta maga mögött az ajtót és leült velem szemben a csempére.
- Na, mesélj, hadd halljam! - bíztatott szavaival, én pedig valahogy most úgy éreztem, hogy ő az egyetlen ember, aki minden dolgomat megérti.
- Kicsit furcsa számomra még ez az egész. Niall egy szóval sem említette, hogy itt van a családja, és a jelen helyzet után most úgy érzem magam, mint a fekete bárány, aki majdnem összetörte a szívét - magyarázkodtam csendesen és legnagyobb meglepetésemre a velem szemben ülő lány hangosan felnevetett.
- Komolyan csak ennyi? - nevetett hasát fogva, és már azt hittem, hogy tényleg ennyire nevetséges vagyok, amikor visszaváltott komolyra. - Én is voltam a te helyzetedben. Átéltem ugyanezt az aggodalmat, a gondolatot miszerint nem tartozom ebbe a családba, de mindez csak az én képzeletemben létezett. Hidd el Winter, hogy nálad senkit sem láttunk volna szívesebben köztünk. Abból, amit Niall mesélt rólad egy teljesen szimpatikus lánynak tűnsz, és komolyan megértem a félelmeidet; de szerinted mi nem érezzük még egy kicsit kényelmetlenül magunkat? Ez természetesen dolog, Wi!
Szavai megmosolyogtattak és egyben el is gondolkodtattak. Tényleg lehettünk volna ugyanabban a helyzetben, sőt, valószínűleg abban is voltunk, csak vele ez az egész előbb történt meg, mint velem. Mélyet sóhajtva felálltam és a tükör elé lépve megigazítottam a hajam. Bátorságom és vidámságom ismét visszaköltözött belém; ennek ellenére viszont kezdtem szánalmasnak érezni magam, amiatt, hogy képes voltam ekkora dolgot keríteni egy pici félelemből.
- Igazad van. Most visszamegyek oda, és megmutatom, hogy olyannyira illek közétek, mint bárki más a családból - fordultam Denise felé, aki már szintén állt és mosolyogva nézett a szemeimbe. - Köszönöm a segítséget - öleltem meg őt, ami hirtelen érte, de visszaölelt, sőt, még magához is szorított.
Kinyitottam előtte az ajtót, és udvariasan előre engedtem. Most már nem fordult meg a fejemben, hogy visszaforduljak. Semmi mást nem akartam, mint beszélgetni Niall családjával és jól érezni magam közöttük. Barátom aggódó tekintettel méregetett, amikor meglátott, de én csak rá mosolyogtam és visszaültem a helyemre.
- Minden rendben? - suttogta a fülembe, miközben a többiek ismét beszélgetni kezdtek.
- Soha sem volt még ennyire rendben semmi sem - néztem szemeibe mosolyogva, ami őt is felvidította. Odahajoltam hozzá és megcsókoltam, természetesen diszkréten, mert mégiscsak a szülei előtt nyilvánítottuk ki érzelmeinket.
- Ennek örülök - nyomott egy puszit a homlokomra, és kezét átvetve a derekamon magához húzott. Becsatlakoztunk a beszélgetésbe, ami lassan egy nagy fordulatot véve rám irányult, így muszáj volt mesélnem magamról pár dolgot. Az apámmal kapcsolatos ügyeket kihagytam, de nem is nagyon kérdezgettek a szüleimről, így gondoltam, hogy Niall már mondhatott nekik valamit. Ekkor már komolyan hülyeségnek tűnt az előző kiakadásom, hiszen mindvégig kedvesen bántak velem, csupán én nem figyeltem oda rájuk; ami nagy hiba volt.