II./XIII. - Rendőrség

Drága Olvasóim! 

Igen, sokat késtem, de ennek megvan az oka. Ennek ellenére köszönöm, hogy ennyire türelmesek vagytok és képesek voltatok kivárni azt, hogy összehozzam ezt a részt, ami elég sok izgalmat tartogat a számotokra. 

Most már csak 7 rész van vissza a végéig, de ígérem, hogy tartogatok még nektek meglepetéseket, és miután befejezem ezt a blogot jön egy következő, ami kissé más lesz, de ezt a témát egyelőre hagyjuk. 

Ebben a fejezetben csakis Niall szemszögéből ismerhetjük meg a dolgokat, remélem, hogy így is tetszeni fog. Most ő az erősebb, hiszen Wi összeomlott, de ne aggódjatok sokáig, hamarosan Winter is visszatér! 

Köszönöm szépen, hogy olvastok; hamarosan ismét jelentkezem.

xxx. Cynthia Tailor ♥

 

 "A szeretet fájdalomba torkollik ugyan, de amíg az bekövetkezik, addig gyógyír minden egyéb fájdalomra, védelem az életben elkerülhetetlenül megtörténő tragédiákkal szemben."

~Niall~

Megijedtem Winter viselkedése miatt, nem tudtam felfogni, hogy mi okozhatott nála ekkora változást: az, hogy belefáradt az apja játékaiba, vagy a hirtelen jött új információk, miszerint ő egy árva lány, akinek a szülei autóbalesetben hunytak el. Mindenesetre a napunknak itt vége lett, a lányok szintén félni kezdtek tőle a kitörése miatt, Eloise pedig értetlenül meredt a nővérére; ő még nem tudta az igazat. Míg én hazaszállítottam a még mindig nyugtalan Wintert, Liam magára vállalta a felelősséget, hogy elmondja Elinek az egész történetet, és a többieknek is. Lou velünk szeretett volna jönni, de leintettem és meggyőztem azzal, hogy most Eleanor mellett kell maradnia, mert meg van ijedve ettől az egésztől. 

- Mire volt ez az egész jó? Értem, hogy dühös vagy, de majdnem... - próbálkoztam szóra bírni a menyasszonyomat, de eddig sajnos nem jártam nagy sikerrel. 

- Fáj a fejem, Niall, hagyjuk ezt most kérlek. 

- És mégis mikor leszel hajlandó beszélni arról, hogy majdnem megölted a húgodat? Hm? 

- Ő, nem a húgom, Niall, érted? Örülnék neki, ha nem kéne mindent elmagyaráznom neked, hanem rájönnél magadtól is a dolgokra. 

- Sajnos, csak akkor tudok segíteni, ha elmondod, ami a lelked nyomja. 

- Csak alvásra van szükségem, aztán megbeszéljük, rendben? 

- Rendben. 

Beleegyeztem abba, hogy halasszuk a dolgot, mert én is fáradt voltam ehhez az egészhez, és nem akartam ismét összeveszni vele. Meg akartam oldani a problémáját, de úgy, hogy nem veszekszünk, hanem normális emberek módjára megbeszéljük azt, hogy mi bánt minket. Mire hazaértünk ő már elaludt a kocsiban, így gyorsan bevittem és letettem az ágyra, majd betakargattam. Legszívesebben én is mellé bújtam volna, de ahhoz túlságosan is ideges voltam, és meg kellett tudnom, hogy mi van Elivel.
- Elmagyaráztam neki mindent, ahogy a többieknek is és most próbálják feldolgozni - magyarázta Liam a telefonba.
- Haragszik rá?
- Csak fél tőle és még mindig nem érti, hogy miért támadt rá.
- Ez várható volt.
Vállam segítségével tartottam továbbra is a fülemhez a telefont, miközben készítettem magamnak egy kávét és pár szendvicset. Azt terveztem, hogy egész éjjel fent leszek és megpróbálok valami olyan dolog után kutatni, ami segítségével végre befejezhetjük ezt az egészet.
- Ki tudtál szedni belőle valamit? - érdeklődött barátom pár másodperc után. A vonalban, mögötte csend volt, így tudtam, hogy egyedül van egy szobában, hogy senki se hallja, amit velem beszél. Meg volt bennünk a diszkréció, nem szerettük, ha mások beleütik az orrukat a dolgunkba.
- Nem, elaludt a kocsiban mire hazaértünk. Viszont megígérte, hogy amit kipiheni magát azonnal válaszol a kérdéseimre. Abban pedig biztos vagyok, hogy holnapra megbánja a cselekedeteit.
- Nagyon kifordult magából, Niall. Minél gyorsabban kell cselekednünk, különben az esküvőtök a zárt osztályon lesz megtartva. Nem tud elviselni ennyi fájdalmat.
- Tisztában vagyok mindennel, és most sem fogok lefeküdni, hanem megpróbálok valamit kitalálni, amivel a rendőrségre mehetnék, hogy feljelentsem.
- Ebben azt hiszem tudok segíteni.
- Tessék?
Összeráncolt szemöldökkel ültem le az ebédlőasztalhoz és lassan kinyitottam a mappámat, amiben azokat a dokumentumokat tároltam, amik ehhez az ügyhöz kellenek. Simán elmehettünk volna mi öten titkosügynöknek is, de valahogy az éneklés jobban vonzott minket, azt hiszem. A turné pedig hamarosan itt van, már csak egyetlen hetünk van vissza, addig muszáj megoldanom mindent. Biztonságban akarom itthon hagyni Wintert, egy szerető környezetben, ahol nem kell idegeskednie. Az neki és a babának sem tesz jót.
- Amíg Mullingarben voltatok, utána jártam annak, hogy ki kezelte Davidet annak idején. - A hír meglepett, tollat kaptam elő, hogy felírhassam a személy nevét és azt, hogy Liam mit derített ki róla. Meglepetésemre mondandóját máshogy folytatta, mint, ahogy gondoltam. - A nevet, amit találtam már rég megváltoztatták. Bevetettem a hírnevemet és a hivatalban dolgozó haveromon keresztül kiderítettem, hogy az illető mire változtatta meg a nevét. Sokba került és illegális volt, amit tettem, de muszáj volt, mert ezen el tudunk indulni.
- Hogy hívják? Elérhetőség?
- Tegnap este érkezett Londonba, az én kérésemre. Ha gondolod máris felhívom és átugrik hozzád; de azzal tisztában kell lenned, hogy csak akkor segít, ha biztosan börtönbe juttatjuk Davidet, mert már így is eléggé fél a férfitól.
- Mindenképp hívd fel, és ha fontos információi vannak, azonnal megyünk a rendőrségre.
Amint letettem a telefont, felmentem a hálóba és átöltöztem. Winter halkan szuszogott, jelenlétemre még csak meg sem moccant; még soha nem volt ennyire fáradt. Felvettem egy egyszerű fehér pólót egy szürke melegítővel, és már mentem is vissza a nappaliba. "Fél óra és ott van. Légy vele kedves, kissé fél." Liam üzenete mindent elmondott nekem, gyorsan elfogyasztottam a vacsorámat és főztem még egy kávét, hátha a nő is kérni fog. Kissé összepakoltam, majd twittereztem pár percig, mert már régen posztoltam. Sok rajongó küldött nekem kedves tweeteket, néhányra reagáltam, majd készítettem egy képet magamról és posztoltam azt instagramra. Már túl voltam a fél óra várakozáson, és kezdtem elálmosodni, amikor kopogtattak az ajtón.
Vettem egy mély levegőt, hiszen sok múlott azon, hogy mi fog ma este történni, és milyen információkat tudok majd meg. Ahogy kinyitottam a bejárati ajtót, meglepődtem. A nő egyáltalán nem tűnt pszichológusnak, inkább egy üzletasszonynak. Térd fölé érő fekete szoknyát, fehér inget és egy szintén fekete zakót viselt. Szőkésbarna haját konytba kötötte, orrán pedig fekete keretes szemüveg pihent, de a konzervatívabb fajtából. Lábain szörnyen magas sarkú cipő pihent; ő maga pedig már az 50-es éveiben járhatott, de ez nem igazán látszott meg rajta. Csinos nő volt, minden bizonnyal sok hozzá hasonló korú férfinek megakadt rajta a szeme; de szépségét az arcán ülő fáradtság és fájdalom csúfította meg.
- Niall James Horan? - A nő hangja halk és remegő volt, de egyben határozott is. Minden bizonnyal nem tudott mit kezdeni a helyzettel, inkább el sem jött volna, de a cél érdekében mindenre képesnek tűnt.
- Igen. Ön pedig... - Kínos helyzet volt, ugyanis Liam nem mondta meg a nő nevét, így nem tudtam, hogy hogyan szólítsam, de szerencsémre mosolyogva kisegített.
- Dr. Cole, vagy, ahogy itt Londonban ismert voltam: Dr. Zore.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetem, hatalmas reményeket fűzök önhöz, asszonyom.
- Még nem biztos, hogy tudok segíteni, de mindennel megpróbálkozom.
Beljebb engedtem és elkértem a zakóját, ő pedig ledobta a cipőjét. Felajánlottam neki Winter papucsát, amit el is fogadott, mielőtt még bementünk volna a nappaliba. A kanapé helyett az ebédlőasztal egyik széke mellett döntött, így én is ott foglaltam helyet, pontosan vele szemben.
- Kaphatnék esetleg egy kávét? Még nem vagyok hozzászokva az időeltolódáshoz.
- Természetesen. Hol is lakik most pontosan?
- Michigan állam egyik kisvárosában vagyok pszichológus. Nem akartam kiköltözni, de a barátnője édesapja tett róla, hogy semmi okom ne legyen a maradásra.
- Kérem, tegezzen nyugodtan, Dr. Cole.
Letettem elé a kávéját, amiből azonnal nagyot kortyolt. Fentről továbbra is csak csend szűrődött le, aminek most örültem is, mert nem tudtam, hogy milyen állapotban lesz Wi ha felkel.
- Niall, ugye tudod, hogy milyen nagy fába vágtad a fejszédet? Nem okos dolog David Spoonnal szembeszállni.
- Tisztában vagyok vele doktornő, de már évek óta keseríti meg Winter életét, és szeretném végre biztonságban tudni a barátnőmet.
- Tényleg, Winter hogy viseli? Mi történt vele?
- Remélem elég magyarázat az önnek, hogy, ha nem sietek a megoldással, akkor a zárt osztályon fog kikötni. 
A doktornő biccentett egyet; tekintetében sajnálat ült. Nem akartam, hogy bárki is sajnáljon engem, vagy esetleg Wintert. Mi megvoltunk, mindig ott voltunk egymásnak bárkinek is történt baja; nem kellett nekünk az, hogy mások lenézzenek azért mert történnek velünk rossz dolgok. Barna táskáját az asztalra tette és kivett belőle egy mappát, amit elém csúsztatott. A címkén David Spoon neve volt, így azonnal tudtam, hogy mi az, amit most kaptam. Ott hevert előttem minden anyag Wi apjával kapcsolatban, amiről a nő tudott. A zárójelentés, a megyjegyzések, a beszélgetések tartalma. Minden, amire szükségünk volt.
- Ajánlom, hogy siessen a rendőrségre, mert csak a héten vagyok Londonban; és szerintem fel fognak kérni tanúskodni a bíróságon - fűzte hozzám utolsó szavait.
Felállt az asztaltól, én pedig még mindig lesokkoltan ültem a helyemen. Megkaptam az utolsó bizonyítékot, aminek segítségével már feljelenthettem Davidet, és meg is nyerhettük a pert. Mikor ez eljutott az agyamig, hirtelen felpattantam a székről. A nő épp a kabátját kapcsolta be az előszobában, mikor odaértem.
- Köszönöm - lihegtem kissé, mert idáig futottam.
- Megérdemli végre az a lány, hogy teljes és örömteli életet éljen.
Megveregette a vállam és egy apró mosolyt küldött felém, majd elment.

Reggel arra ébredtem, hogy valaki apró csókokat lehel az arcomra. Mosolyogva kinyitottam a szemem, és megragadva Winter derekát magam alá fordítottam. Vigyor ült arcán, aminek kifejezetten örültem a tegnapi eset után.  Kezemet hasára simítottam és úgy csókoltam meg. Pocakja már kerekedett kissé, de nem eléggé ahhoz, hogy ruhán keresztül észre lehessen venni.
- Jobban vagy? - érdeklődtem susogva, miközben egy puszit nyomtam az orrára.
- Igen, és... sajnálom. - Tekintetében könnyek ültek és éreztem rajta, hogy tényleg bűntudata van a dolog miatt.
- Tudod, hogy ezt nem nekem kell mondanod, hanem Eloisenak. Jó lenne, ha megbeszélnétek ma.
- Felöltözöm és találkozom a lányokkal.
- Én addig elmegyek a rendőrségre - közöltem a tényt csak úgy, de tudtam, hogy azonnal megérti.
Szemei szinte rögtön felcsillantak, hiszen jól tudta, hogy csak akkor megyek az őrsre, ha megvan az összes bizonyíték ahhoz, hogy Davidet jó időre a dutyiba vágják.
- Tegnap este megjelent nálunk valaki és a kezembe adta a kirakós utolsó darabját. Még ma feljelentem azt a férget, és nem kell aggódnod tovább, Wi.
- Köszönöm, Niall.
Felült és karjait nyakam köré fonva szorosan magához ölelt. Nekem nem is kellett több, csak hogy érezhessem az illatát és testét összetapadni az enyémmel. Imádtam, amikor megölelt, sokkal jobban, mint a csókokat, mert ez bensőségesebb volt. Éreztem, ahogy a szíve hevesen dobogott; ahogy mellkasa fel-le emelkedett. Összeolvadtunk és ez volt a világ legjobb érzése.
Winter előbb elment, mint én, mert nekem meg kellett várnom Liamet és Louist, akik mindenképp velem akartak jönni. Nem ellenkeztem, számomra is jobb volt, hogy volt mellettem valaki, és nem egyedül kellett állnom a rendőr gyilkos tekintetét, amivel szemben találtam magam az irodájában.
- Szóval azt mondja, hogy ez a férfi, akinek már több előző ügye is volt velünk, még mindig nem állt le? - érdeklődött a férfi mély hangján. Tiszteletet parancsoló és felsőbbrendűségét jelzően tekintett hármunkra, miközben az előtte elterülő papírra firkantott pár jegyzetet.
- Igen. A barátnőmet, gyermekkora óta bántalmazza és ezt Winter is és David is igazolni fogja. Ha a férfi nem, akkor sincs baj, mert van bizonyítékunk - nyújtottam át neki a kék és piros mappát, amelyben minden benne volt, azzal a levéllel együtt, amit pár napja Winter kapott tőle.
- Ez tényleg elég hihetőnek tűnik, főleg ha megnézem az előző ügyeit. Fel tudjuk keresni a pszichológust, akihez járt? Meg kéne jelennie a tárgyalásokon.
- Persze, itt van Londonban, és itt is marad még egy hétig, direkt emiatt.
- Rendben. Akkor már csak alá kell írnia a papírokat és közölnie kell a barátnőjével, hogy neki is tanúskodnia kell. Valamint önnek is Mr. Horan.
Aláfirkantottam a papírokat és a fiúkkal még írtunk pár autogrammot, mert az őrsön dolgozók közül sokak gyermeke odáig volt értünk. Boldogan tettük, mert végre célegyenesbe értünk, és ez volt a legkisebb, amit megtehettünk azért, hogy a rendőrök segítsenek nekünk.
- A tárgyalás minden bizonnyal 5-10 napon belül lesz, addig jó lenne, ha senki sem hagyná el a várost, vagy az országot - közölte velem a férfi, miután visszajött a főnökétől. Ezek szerint elfogadták a feljelentésem.
- Rendben, beszélünk a menedzserrel és kérünk még egy kis haladékot. Minden bizonnyal tudjuk később kezdeni a turnét - biccentettem rá a dologra, mert jól tudtam, hogy emiatt közölte velem a dolgot. Már alig volt vissza 1 hetünk a turné előtt, és szinte éreztem, hogy pont akkor lesz majd a tárgyalás, amikor nekünk elkezdődik ez az egész felhajtás. Beszélnem kellett Paullal.
- Ugye tisztában van vele, hogy ez a férfi mennyire veszélyes? Hogy ha nem sikerül rács mögé juttatnia biztos, hogy sokkal jobban fogja terrorizálni a lányt?
- Az nem fog megtörténni. A pasas mindenképp a börtönben végzi. Lehetetlen, hogy kihúzza magát az ítélet alól.
- Legutóbb egy Scott nevű férfi tette le érte az óvadékot, mi lesz, ha most is megteszi majd?
Scottról el is feledkeztem. Ellene viszont nem volt sajnos semmi bizonyítékunk sem. Lou és Liam idegesen pillantott rám, ők is épp olyan tanácstalanok voltak ebben az ügyben, mint én.
- Igazából Scottot is fel kellene jelentenünk, mert elrabolta Wintert pár hete, de sajnos nincs ellene semmiféle bizonyítékunk - dörzsölte a homlokát Lou.
- Szemtanú esetleg? Vagy a helyszín megvan? Mert akkor ott esetleg találhatunk nyomokat.
- Winter tudja, hogy hol volt, mert régen az volt a kedvenc helye. Mélyen az erdőben egy kis ház, vagy mi - motyogtam, és próbáltam elhessegetni a rosszkedvem. Össze kellett jönnie ennek az egésznek, nem hagyhattam, hogy tovább rontsa az életünket ez a két ember.
Hirtelen elöntött a méreg, hogy mi lesz ha nem sikerül és csak még nagyobb bajt hozok Wi fejére. Vissza akartam vonni az egészet, mert tudtam, hogy Scott mindenképp leteszi az óvadékot David esetében, mert ők együtt dolgoznak. Felkaptam a dzsekimet a székről és kimentem az épületből nem törődve azzal, hogy a két haveromat magam mögött hagytam. Amint kiléptem az ajtón és magamba szívtam a friss levegőt még idegesebb lettem. Hangosan felordítottam ezzel magamra vonva minden ember figyelmét aki az utcán sétált, de nem érdekelt.
- Nyugodj meg, el fogják kapni Scottot - tette kezét a vállamra Louis. - Amúgy pedig ne itt add ki magadból a haragod, mert mész az újságokba.
- Nem érdekelnek most az újságok, Lou. Ha Davidet elítélik aztán pedig kiszabadul idő előtt, akkor meg fogja bosszulni a dolgot, és nem akarok még nagyobb bajt okozni Winternek, érted? Így is teljesen ki van borulva, tegnap is észrevehetted!
- Tudom, hogy nem akarod, de higgyél már egy kicsit a rendőrök munkájában, Niall!
Louisnak valamilyen téren igaza volt, de ez mégsem nyújtott elég biztonságot számomra. Miután Liam is megérkezett és közölte velem a további részleteket beültünk a kocsiba és hazahajtottunk.
- Winter semmiképp sem tudhatja meg, hogy Scottot nem biztos, hogy sittre tudjuk vágni - szóltam rá a fiúkra a kocsiban, mert láttam, hogy a mennyasszonyom már itthon van.
- Nem mondunk neki semmit, de ugye tudod, hogy semmi jó nem sül ki a hazudozásból? - húzta fel szemöldökét Louis, és értettem, hogy mire gondolt, de ebben az esetben tényleg nem volt igaza.

Késés

Drága Olvasóim! :)

Sajnálom, még mindig nem az új résszel jelentkezem, sajnos kések vele (nem hinném, hogy a hétvégén össze tudom hozni), de remélem, hogy a héten már tudok jelentkezni vele. Csupán szólni akartam, hogy ne higgyétek azt, hogy eltűntem, csak javítanom kell fizikából (hahaha, 1/2 témazáró nem épp a legjobb) és minden tanár bekeményített, valamint még szokjuk az új órarendet - mert miért ne cserélnék ki félévkor az egészet? Viszont, érkeztem nektek egy kis ízelítővel, hogy felcsigázzam az érdeklődéseteket, és, hogy gondolkodhassatok azon, hogy vajon mivel készülök nektek megint. Szeretném ezt a részt jól megírni, érthetően és izgalmara, mert ez lesz a csúcspont kezdete, innen fog kiindulni a továbbiakban minden. 

A rész címe: Rendőrség

"- Igen. Ön pedig... - Kínos helyzet volt, ugyanis Liam nem mondta meg a nő nevét, így nem tudtam, hogy hogyan szólítsam, de szerencsémre mosolyogva kisegített.

- Dr. Cole, vagy, ahogy itt Londonban ismert voltam: Dr. Zore.

- Nagyon örülök, hogy megismerhetem, hatalmas reményeket fűzök önhöz, asszonyom.

- Még nem biztos, hogy tudok segíteni, de mindennel megpróbálkozom."

Csupán ennyi lenne a dolog, azért rövid, mert sok minden megtudható belőle és szerintem ennyi elég ahhoz, hogy következtetéseket vonjatok le az előző részeket áttanulmányozva. 

Sietek amennyire csak tudok, és hamarosan jelentkezem, immár a teljes és szuperül megírt új résszel. Még egyszer elnézéseteket kérem, 

Cynthia Tailor. ♥

II./XII. - Ismét apa keze van mindenben

Drága Olvasóim! 

Igen, sokat késtem, de sajnálom. Mentségemre csupán azt a tényt tudom felhozni, hogy félév volt, és, hogy minimális ihlet - vagy talán inkább idő - hiányban szenvedtem. Most viszont megérkezett a rész, brutális lett - és ez kétféle képpen értelmezhető. Várom a reakciókat, a végét felturbóztam egy kicsit, tudom, talán sok lett, de nem tudtam máshogy megmutatni, hogy Winter mit érez. Hogy eláruljam: fájdalmat, fájdalmat és még több fájdalmat. 

Remélem tetszeni fog nektek az alkotásom, köszönöm szépen hogy velem vagytok még mindig! 

Hamarosan ismét érkezem. A következő rész címe: Rendőrség. 

xxx. Cynthia Tailor ♥ 

"Fizetni kell, be kell mocskolnunk magunkat az alávaló emberi szenvedéssel. A fájdalom piszkos, visszataszító és ragacsos világával."

~Louis~

A fiúkkal sürögve készültünk arra, hogy Niallék hazaérjenek, ugyanis nagyon régen voltunk úgy együtt mindannyian, hogy beszélgessünk és jól érezzük magunkat, s ez mindenkinek hiányzott már. El és Perrie ebédet készítettek, Eloise, Lin segítségével pedig sütiket sütött, Mi négyen megterítettünk és kimentünk eléjük a reptérre. Mikor kézenfogva megjelentek az ajtóban, mi azonnal eléjük rohantunk, nem kis meglepetésükre. Végre ismét szorosan magamhoz szoríthattam Wintert, és a fülébe súghattam, hogy mennyire hiányzott. Tényleg úgy szerettem őt, mint a húgomat, és bármit megtettem volna a boldogságáért, és ezzel mindenki tisztában volt. 

Niallt is meg akartam ölelni, de ő elhúzódott és kissé mérgesen tekintett rám. Nem értettem, hogy miért tette ezt, Wi pedig csupán együttérzőn megsimította a kezem, és vőlegénye után eredt a kocsi felé. Valami ismét történhetett közöttük, amihez esetlegesen nekem is közöm volt, de én nem emlékeztem semmi olyanra, amit elkövettem a barátom ellen. Minden mindegy alapon mélyet sóhajtottam és én is beszálltam a kocsiba, amelyben szűkösen ugyan, de elfértünk. 

- Nos, és hogy telt a hétvége Írországban? - érdeklődtem hátrapillantva. Harry mellett ültem az anyósülésen, és kissé kitekerve magam fordultam a páros felé, hogy beszélgetni tudjak velük. 

- Nagyon jól éreztük magunkat, tényleg - mosolygott rám Wi. 

- De természetesen minden jót elront valami - morgott Niall, amit próbált mindenki figyelmen kívül hagyni csak én nem. 

- Mi történt? Ugye nem megint David? 

- Louis ne aggódj, minden rendben. Niall csak bal lábbal kelt fel ma. 

Winter magyarázata nem volt hihető, mert közben elég erősen bordán könyökölte Niallt, aki erre fel is nyögött. Harry az útra koncentrált, Zayn és Liam pedig az ablakon figyeltek kifelé, és próbáltak úgy tenni, mintha minden teljesen normális lenne. Ni biccentett egyet, és ezután meg sem szólalt, viszont a többiek becsatlakoztak és jókat nevettünk Winterrel. 

- A lányok merre vannak? - érdeklődött Wi egy nagy nevetés után. 

- Otthon, csak nem fértünk volna be ennyien a kocsiba, szóval inkább megmondtuk nekik, hogy maradjanak - közölte Zayn sunyin elmosolyodva, ugyanis a párocska még nem sejtette, hogy egy egésznapos programmal készültünk neki. Bár azt igenis tönkretehette Niall viselkedése, így elszántam magam arra, hogy még mielőtt bemenne a házba, kérdőre vonom. 

Már nem voltunk nagyon messze, így beállt közénk a csend, én is előre fordultam és a twitteremet nézegettem a telefonomon. Rengeteg rajongó üzent nekünk, hogy alig várják már a következő turnét, ami sokkal hosszabb lesz, mint az előző volt, mert mindenhová megpróbálunk ellátogatni. Pár embernek válaszolgattam, majd lefotóztam Harryt, amint vezet és azt is kiposztoltam. Azonnal érkeztek rá az értesítések, amiket kikapcsoltam, majd zsebrevágtam a készüléket. 

- Megjöttünk - kanyarodott be a feljáróra Hazz, és miután leállt a motor mindenki gyorsan kipattant. 

Liam elvitte a bőröndöket, Wi pedig előre rohant, hogy megnézze a lányokat. Niall is készült volna befelé, de elkaptam a karját és visszarántottam, a többieknek pedig intettem, hogy mennyenek be. Szőke barátom nem igazán vágott kedves arcot ahhoz, hogy kettesben maradt velem, de ez most cseppet sem érdekelt. 

- Valami problémád lenne esetleg velem? - érdelődtem nyugodtan, de belül már ekkor tomboltam. Biztos voltam benne, hogy haragszik rám, mert még csak a szemembe sem nézett. 

- Nem lenne semmi probléma, ha nem ütnéd bele mindenbe az orrod. - Hagnja száraz volt, a szavait pedig flegmán ejtette ki száján. Totál magasról tett rá, hogy megbánt a viselkedésével; nem érdekelte, hogy azt sem tudom, hogy miről van szó. 

- Nem értem, hogy mit tettem. Tudod, hogy sohasem cselekednék ellened és Wi ellen. 

- Pedig levelet küldtél neki, amiben leírtad, hogy mit csináltunk Wi háta mögött. Majdnem elvesztettem miattad, szóval mégiscsak ellenünk vagy. 

- Azon a papíron rajta is van az aláírásom, és tudod is bizonyítani, hogy én írtam? Mert én nem emlékszem, hogy küldtem volna Winternek levelet a napokban. 

A farzsebéből előrántott egy borítékot és a kezembe nyomta, de még mindig nem nézett a szemembe, inkább a házakat figyelte. Türelmetlenül toporgott, amíg én átnéztem a papírokat. Már nagyon menni akart, de én nem engedtem el. 

- Nem én készítettem, Niall. Igaz, hogy egy kicsit hasonlít a kézírásomra, de nem tökéletes. Valamint ha én tettem volna, akkor biztosan aláfirkantottam volna, mert tudod, hogy milyen vagyok. 

- Ennyivel nem tudod bizonyítani Lou. 

- És a bizalmad velem szemben már nem jelent semmit? Vagy soha nem is bíztál bennem? Mi van ha David készítette, hogy engem is belekeverjen? 

- Bízom benned Lou, de pont te mondtad, hogy ki fogsz tálalni Winternek, ha én nem teszem meg. Ezért gyanakodtam rád, valamint a kézírás miatt. 

- Nem én tettem, haver. A szüleim életére esküszöm, hogy soha nem ártanék nektek, mert mindkettőtöket szeretlek, és tudom, hogy nektek az a legjobb ha együtt vagytok. 

Niall vonásai megenyhültek, hitt nekem. Bocsánatot kért, majd megölelt és eltette a levelet, hogy bemehessünk. A fiúk kényelmesen elhelyezkedtek a kanapén, míg a konyhából a lányok beszélgetése és nevetése szűrődött ki. Örültem, hogy ismét együtt volt az egész csapat, még akkor is, ha kissé nehézkesen indult a mai nap. Niall leült a többiekhez, én viszont beosontam a konyhába. Winter háttal állt nekem, így mögé léptem és kezeimet a szemére téve kérdeztem meg, hogy ki vagyok. Természetesen az nem jutott eszembe, hogy ismeri a hangomat, így azonnal lebuktam, de ez nem volt baj.
- Nem tudsz minket egy fél percre egyedül hagyni? Pasik kifelé! - szólalt fel Perrie, és kezével mögém intett. Megforgattam a szemeimet és visszamentem a nappaliba, hogy becsatlakozzak a beszélgetésbe.

~Winter~

Nagyon féltem attól, hogy mi lesz, ha Niall és Louis találkoznak. Persze drága vőlegényem azonnal úgy kezelte a fiút, mintha tőrt akart volna szúrni a mellkasába, és az egész úton csak forgatta azt a helyében. Mérgemben nem tudtam mit tenni, rengetegszer gyomron könyököltem, de az sem volt elég hatásos; csak folytatta, folytatta és folytatta. Louison látszott, hogy mindez rosszul esett neki, és próbáltam nyugalmat sugározni felé, de jól tudtam, hogy a dolog megoldása csak a két fiún áll. Már csak abban bízhattam, hogy gyorsan megbeszélik, mert kezdett nagyon felzaklatni a dolog.
Mikor megállt a kocsi, szinte rögtön kipattantam és előre rohantam, hogy végre magamhoz szorítsam a húgomat és a lányokat. Mind hiányoztak, valamint el kellett nekik mesélnem, hogy mi történt Írországban, miután elmentek.
- Bejártuk az egész várost biciklivel és gyalog is, és imádtam minden percet, tényleg. Hiányzott nekünk ez az egész, és bevallhatom, hogy még soha nem éreztem magam ilyen jól - magyaráztam kissé elmélázva és közben ujjamat beledugtam a tálba és megkóstoltam a  csokikrémet. - Isteni, mint mindig Eloise.
- Na, ki vagyok? - fogta be Louis a szemem, aki sajnos a hangjával elárulta magát.
- Csak nem a nagy Louis Tomlinson? Úristen, hozzámért, többet nem mosok arcot! - visítottam, mint egy fan, erre a möggöttem álló fiú hangos nevetésbe kezdett.
Boldognak látszott, így csak reménykedhettem benne, hogy azért tért vissza a kedve, mert beszéltek Niallel, és kibékültek. Vigyorát viszont nem sokáig élvezhettem, mert Perrie kiküldte, mi pedig folytattuk a beszélgetést.
Pontban délben az asztalon volt az ebéd, mindenki leült a helyére és hangos beszélgetés közepette enni kezdtünk. Mint kiderült, a gyerekeket rábízták a nagyszülőkre, hogy kicsit kikapcsolódhassunk; ez pedig nem jelentett mást, mint egy egésznapos programot.  Ebéd után betettünk egy filmet, de abszolút nem figyeltünk rá, mert Harry és Lou rákezdtek a hülyeségeikre. Harrynek nem jutott hely, így kitalálta, hogy majd Louis ölébe helyezkedik el. Ebből az lett, hogy az alul nyomorkodó fiú lelökte magától Hazzt, aki így viszint elterült a kanapén és agyonnyomott mindenkit, kezdve Eleanorral, Liamen és Linen keresztül, egészen Zaynig és Perrie-ig. Ők sem tűrhették a nyomort; Harry másodperceken belül a földön landolt. Hatalmas nyögés közepette összehúzta magát, mintha épp haldokolna, Eli pedig csak a szemét forgatta.
- Nem tudom, hogy miért járok egy idiótával - rázta immár fejét is. A kijelentésre Harry felkapta a fejét és kajánul elvigyorodott.
- Azért mert kielégítelek, édesem. - Kijelentésére grimaszoltam egyet, mert pont arra nem voltam kíváncsi, hogy miket csinálnak ők ketten, de ezek szerint már túl voltak sok mindenen. A húgom felnőtt, és úgy tűnik végre megtalálta a helyét egy olyan ember mellett, akiben tökéletesen megbízom.
- Megcsalsz? Hazz, hogy tehettél ilyet? - Louis kétségbeesetten tekintett a még mindig a földön fekvő kócosra, és eljátszotta, hogy sír. Innen kezdődött a dráma, amin jót derültem, de végén már kicsit sok volt, hogy a két fiú hülyeségét kellett hallgatnunk.
- Menjetek szobára és ott beszéljétek meg, légyszi - küldte el őket helyettem Zayn. Hangjában semmi rosszallás nem volt, a két fiú mégis magára vette, így távoztak az emeletre.
- Mint az óvodások - jegyezte meg Eleanor és Elivel együtt felmentek ők is.
Csendes beszélgetés kezdődött meg közöttünk, akik lent maradtunk, de nekem még mindig csak az pár nappal ezelőtt kiderült dolgokon járt az eszem. Eli nem az igazi húgom, és ez most megijesztett, mert mindig is nagyon a szívemen viseltem az életét, pedig talán nem kellett volna. A szüleimet pedig már soha nem ismerhettem meg, hiszen meghaltak. Legalább ha lett volna egy aprócska tárgyam tőlük; vagy egy emlék, egy kép, hogy tudjam, hogy néztek ki. Hiányzott a tudat, hogy boldogok voltak-e vagy sem, hogy szerettek-e engem, és, hogy hogy tervezték az életüket. Ami viszont tőlük rám maradt az csak egy aprócska boncjelentés volt, amit nem szívesen olvasgattam. Gabrielle és Dave Parkinson. A szüleim neve úgy csengett a fülemben, mint két idegené, és ez csak még jobban fájt.
- Minden rendben? - érdeklődött Liam, aki immár sokkal közelebb volt hozzám, mint eddig. Barna szemeit mélyen az enyémbe fúrta, mint, aki a lelkemig akar velük látni.
- Persze - mosolyogtam rá kedvesen, ő pedig biccentett.
A hangos nevetés zaja ennek ellenére továbbra is elkerülte a fülem. Mint szellem, úgy ültem ott, a gondolataimba burkolózva, és azt sem észleltem, hogy ismét teljes a banda. Valahonnan előkerült egy gitár, Niall játszani kezdett és mindenki énekelt, rajtam kívül. A fotelbe süppedtem, és arcomra álmosolyt festettem, hogy ne lássanak rajtam semmit; de belül teljesen máshol voltam. Egy olyan helyen jártam, ahol csupán két fiatal szülő lakott, és egy aprócska kisbaba. Nem is sejtve a jövőt élték az unalmas életüket, de szeretetben nem volt hiányuk. Vajon ilyen volt az én életem is? Vajon büszkék lennének rám, ha látnának? Megveregetnék a vállam, látva, hogy megleltem a boldogságot, vagy megdorgálnának, amiért feladtam az életemet egy kisbaba és egy zenész miatt. Hiszen továbbra is íróvá válhatok, ahhoz nem kell egyetemet végeznem.
- Wi, csörög a telefonod. - Zayn hangja rántott ismét vissza a való életbe. Megtöröltem a szemem, melyek ismét könnyekben úsztak és elővettem a készüléket a zsebemből. "David". Hatalmas szemeket meresztettem a telefonra, Niall pedig azonnal kikapta a kezemből. Amint megpillantotta a nevet, felvette, de kihangosította.
- Winter, édesem. Megkaptad a levelem? - érdeklődött pótapám a telefonon keresztül.
- Az maga volt? Honnan tud erről? Nyomoz utánunk? Fel fogom jelenteni a rendőrségen, ha nem hagyja abba! - Niall hangja az egész szobát betöltötte úgy üvöltött, de David csak nevetett. Kacagott, mint, aki jól végezte a dolgát; és úgy, mint aki épp most vitte be a legutolsó és legfájdalmasabb ütést.
Mindent tönkre akart tenni, és most ismét majdnem sikerült neki. Ajkaimba harapva próbáltam visszafojtani dühömet, de már nem bírtam hallgatni, ahogy a vőlegényem ordít a telefonnal, így felálltam. Elvéve tőle, egy egyszerű mozdulattal a falhoz vágtam a telefont, így végre csend lett. Niall gyorsan vette a levegőt, én pedig halkan szipogtam, de a hang egyre csak erősödött. Valami mélyről feltört belőlem, amikor Eloisra pillantottam, és eszembe jutott, hogy annak a féregnek a lánya. Eli és én már nem tartoztunk össze. Külön anyánk és apánk volt, őt pedig az az állat nemzette. Nem volt többé a húgom.
- Miért nézel így rám? - Eli hangja kétségbeesett volt, és úgy összehúzta magát, mint az őzek, akik érzik a halált, amelyet a vadász fog rájuk hozni.
- Winter, nyugodj meg, jó? - Lou elővigyázatossából lefogott; tudta, hogy miről volt szó a telefonban.
- Sajnos, az nem fog menni. Ha ő nem születik meg, akkor David nem sanyarította volna meg az életem, Louis. Akkor szeretett volna, a magáénak tudott volna, és nem tartanék itt. Nem lennék lelkileg összeesett, és nem kellene bújkálnom a szerelmemmel. - Hangom, mint a halk sikoly suhant át a szobán. Mindenki ijedten pislogott rám, éreztem, hogy kezdnek megijedni és volt is rá okuk. Teljesen ki voltam fordulva magamból, pedig csak véget akartam már vetni ennek az egésznek.
- Azt mondod, hogy minden az én hibám? - Eli dadogott, valóban megijedt tőlem.
- Nem vagy többé a húgom, átokfajzat! - ordítottam és nekiugrottam a fotelben kuporgó lánynak.
Louis kezei a meglepetéstől leestek a testemről, így semmi sem tartott vissza. Kezeim közé szorítottam húgom nyakát és minél szorosabbra fogtam. Feje vöröslött, ami bennem valami jó érzést idézett elő. Végre ő is szenvedett. Végre átérezte, hogy min mentem keresztül, amíg mindig óvtam őt. Most már tudta, hogy milyen volt nekem.
- Winter hagyd abba! Megölöd! Nem teheted ezt vele! Normális vagy? Ereszd el!
A hangok elsuhantak a fülem mellől, csak a szorításra koncentráltam és arra, hogy megtartsam magam és az erős karok ne tudjanak magukkal húzni. Ám azok nyertek, s pár másodpercen belül elrántottak a lánytól, aki már szinte elvesztette az eszméletét. Harry azonnal ott termett mellette Liammel együtt, míg Lou, Zayn és Niall engem fogott le. A lányok kővé dermedve ültek a helyükön, és bámultak rám.
- Csak nem elrontottam a hangulatot? Sajnálom.
Gúnyos mosolyra húztam ajkaimat és csak bíztam benne, hogy mindez beleégett a tudatukba. Akartam, hogy rájöjjenek, hogy nem bántam meg, amit tettem. Mert nem éreztem ilyet. Csupán ürességet, és mérhetetlen fájdalmat. Azt a fájdalmat, ami az évek során gyűlt fel bennem, és most szét akart feszíteni.

Különkiadás - David Spoon pszichológusnál E/3

Drága Olvasóim! :)

Mint ígértem, megértkeztem a külön résszel, amely most nem E/1-ben hanem E/3-ban íródott meg, így a megszokottól eltérő; de remélem, hogy ennek ellenére szintén tetszeni fog nektek. Megpróbáltam érthetően leírni, hogy mi miért történt, és hiába nem gondolnátok, ezeknek az információknak még nagy szerepük lesz a történetben, hiszen még csak most jön a java!

Köszönöm a kedves kommenteket, és hogy olvastok; hamarosan ismét jelentkezem, immár az új résszel, melynek címe: "Ismét apa keze van mindenben"

Ölellek titeket, Cynthia Tailor ♥

Az aprócska szobát halvány füst lengte be, mely eléggé zavarta a kényelmes fotelben elhelyezkedő nőt; de nem szólhatott semmit, mert Kate Spoon nagyon busásan fizetett azért, hogy soron kívül fogadja férjét, heti 2 alkalommal. Dr. Zore nem értette, hogy milyen baja lehet a férfinek, ha minden komoly betege elé kellett vennie; pedig közöttük akadtak olyanok, akiknek tényleg nagy szükségük volt a segítségre. A nő karórájára tekintett; 10 kemény perc telt el azóta, hogy ez a férfi betette ide a lábát, s azóta folyamatosan vette elő az újabb szál cigarettákat a dobozból. Felismerte a márkát; egy jó erős fajta cigit szívott az illető; melynek bűze mindenkit elrettentett volna. 

Kinézetre nem tűnt elmebetegnek. Sötét farmert, betűrt inget és márkás cipőt viselt; fekete hajában már kezdtek előtűnni az ősz szálak, jelezve korát; de mind ez mellett teljesen átlagos férfinek látszott. A jól képzett, diplomás doktor viszont nem látott az előtte ülő ember múltjába, így nem is tudhatott arról a sok mocsokról, amit kezén hordozott és amit maga mögött húzott, mint egy puttonyt; egészen addig, míg meg nem hal. Nem tudhatott arról, hogy mennyi ember vére tapadt azokhoz a mancsokhoz; hogy milyen bűnöket követett el, melyekkel nem egyszer a börtönben kötött ki; és azzal sem volt tisztában, hogy mit szokott a férfi művelni a saját lányával, aki még csak 11 éves. 

- Mr. Spoon. Mi lenne ha lassan nekilátnánk a munkának? Más betegeim is vannak, akiket sajnos nem várathatok ennyi ideig, egy olyan ember miatt, aki képtelen megnyílni előttem. Nem szeretnék harapófogóval kihúzni önből mindent; arra van szükségem, hogy önszántából kezdjen mondandójához. - A nő szemüvegén keresztül tekintett új betegére, akit még szinte annak sem mondhatott, és kezdett kétségbeesni. Ha emiatt a féreg miatt kell elhalasztanom egy csomó betegem vizsgálatát, akkor el fogom veszíteni az ügyfeleimet. 

- A feleségem ötlete volt az egész, nem is értem, hogy mit keresek itt. Nincs szükségem egy olyan nőre, mint maga; aki majd megmondja nekem, hogy mit csináljak az életemmel. Képes vagyok megfontolt döntéseket hozni, nem vagyok csecsemő! - Azzal a férfi felállt és kiviharzott a szobából. Amit maga után hagyott az csupán a nő, a csend és a levegőben szálló füst volt. 

Dr. Zore meglepetésére viszont a férfi másnap ismét meglátogatta. Kelletlenül helyet foglalt a kanapén, de ezúttal nem vette elő cigarettáját; ebben fejlődést mutatott. Figyelmét azonban most inkább a helyiség kinézetének szentelte. A fal zöld színű volt, melyet egy hatalmas antik falióra és pár tájkép borított. A hatalmas ablak mellett egy íróasztal bújt meg, melyen hatalmas kupleráj uralkodott; vele szemben pedig egy polc magasodott, melyek különböző antik tárgyak voltak megtalálhatóak. David még soha életében nem látott ilyen rendezett és gondosan megtervezett szobát; a színek kontrasztot alkottak egymással, a bútorok is jól voltak elhelyezve, és annak ellenére, hogy a helyiség aprócska volt, mégis hatalmasnak tűnt. 

- Ma képes lesz beszélni velem, vagy ismét hanyagoljuk el a dolgot? - érdeklődött Dr. Zore mélyet sóhajtva, és feljebb tolta orrán a szemüvegét. Soha nem szokta elveszteni a türelmét, de ez a férfi miatt lassan annak határán volt. 

- Önnek nem az a dolga, hogy kérdezzen? A feleségem minden bizonnyal elárulta önnek, hogy milyen témákat kellene átbeszélnie velem. 

- Sajnos ilyen információkat nem kaptam.

Pár perces csend állt be a szobában, de ez már mind haladás volt. A nő legelőször nem hitte volna, hogy idáig el fognak jutni, a csoda mégis megtörtént most pedig rajta volt a sor, hogy többet kihozzon ebből az egészből. 

- Kezdetnek mesélhetne a családjáról és önmagáról. 

- A feleségem csodálatos nő; van két gyerekünk: az idősebb Winter, akit örökbefogadtunk, a fiatalabb pedig Eloise, aki már a saját gyermekünk.

- Miért fogadták örökbe az egyik lányt? - A nő végre kezdett valamit megérteni, mert mikor a férfi Winterről beszélt, arca kissé megrándult, szemeiben pedig észrevehető volt a düh. 

- A feleségem bátyjának a gyermeke volt a lány; de sajnos a testvére és annak a felesége is autóbalesetben hunyt el. A kislány ekkor még csak pár hónapos volt, Kate pedig vállalkozott a gyámságra. Mi ekkor még úgy tudtuk, hogy a feleségemnek nem lehet gyereke, így ezt tartottuk a legjobb döntésnek. 

- Eloise mégis megszületett. Mi történt?

David hallgatott, nem volt benne biztos, hogy meg kellene-e bíznia ebben a nőben, de sajnos semmi mást nem tehetett és ha már belekezdett, akkor jobb volt ha folytatja, mert el akart szabadulni innen, minél előbb. 

- Miután többszöri próbálkozásra nem jött össze nekünk a gyerek, Kate elment a nőgyógyászához; aki azt állapította meg nála, hogy képtelen gyermek nemzésére. Ezután magunkhoz vettük a kislányt; majd 2 hónap elteltével, gondoltuk újra próbálkozunk; már csak a szex kedvéért is. Pár héttel később a feleségem egy pozitív terhességi teszttel ért haza, de aztán azonnal ment is az orvosához, velem együtt. - David szünetet tartott, mert testét ismét átvette a düh, ha csak arra gondolt, hogy mi történt ezután. Még mindig tisztán látta maga előtt a gonoszan mosolygó férfi arcát; majd pedig ismét ugyanazt a férfit, ahogy fejét vér borítja, mely bepiszkolta fehér köpenyét is. 

- Mit mondott az orvos? 

- Csupán mosolygott a feleségemre, majd megállapította, hogy ezek szerint tévedett. Nekem nagyon nem tetszett az, hogy megpróbált minket átvágni, pedig fizettünk neki rendesen, mert privát dolgozó doktorról volt szó! 

- Mit tett? - A nőben összerakódtak a kirakós darabkái, és előre látta, hogy a férfi mit fog mondani. Tudta, hogy David legnagyobb gondja az, hogy nem tudja kezelni a dühét, és ez minden bizonnyal az élete legtöbb részére kiterjedt. Menthetetlen volt, de meg kellett próbálkoznia azzal, hogy segítsen a férfinek. 

- Természetesen bevertem a képét. Meg még pár testrészét elintéztem, hogy mindenképp megértse, hogy velem nem játszhat. Ha jól tudom immár egy másik országban él, másik névvel. 

A következő találkozásuk csak pár hét után esett meg; a férfi idegesen lépett be a már jól ismert szobába, és ismét elővette cigarettáját. A nő azonnal ablakot nyitott, mert kint már nem volt rossz idő; és ő nem bírta volna elviselni az erős bűzt. Nehéz napot tudott maga mögött, és most abszolút nem vágyott a férfi társaságára; mégis tennie kellett a kötelességét. 

- Tudja, hogy mit tett ma az a cafka? Visszafeleselt nekem. Nekem! Annak az embernek, aki megmentette a hátsóját egy árvaháztól, és egy rossz mostohacsaládtól. - David szinte fújtatott miközben a szavak csak folytak ki a száján. 

- És ön mit reagált erre? Beállította a sarokba? 

Dr. Zorenak nagyon rossz előérzete volt, mert már találkozott olyan beteggel, aki nagyon hasonlított Davidre. Csupán remélni tudta, hogy nem azt tette, amire gondolt, hiszen akkor hívnia kellett volna a rendőrséget. 

- Kapott pár pofont és el volt intézve. Megkeserüli még azt, hogy megszületett! 

A doktornő átgondolta azt, hogy hívja-e a gyámhivatalt vagy sem, de rájött, hogy előbb meg kéne tudnia annak az okát, hogy David miért utálja ennyire Wintert. Hiszen, ha a gyerek visszafelesel a szülőnek az nem ekkora probléma; az egész mögött más is állt. 

- Miért gyűlöli ennyire Wintert?

- Eleve a szüleit is utáltam. Azok az embernek nem mondható példányok olyan kőgazdagok voltak, hogy számon sem tudták tartani, hogy mennyi pénzük volt és mennyit költöttek el. Katenek viszont soha nem adtak volna, pedig többször is meg volt szorulva, még azelőtt, hogy feleségül vettem volna. Aztán már nem csodálkoztam, hogy nem adnak neki; Dave nagyon ellenszenves volt velem, így egyszer összeverekedtünk, és azóta nagy ívben elkerültük egymást. Kate kérte, hogy béküljek ki a bátyjával, mert így szinte nem is találkozhatott vele, de én képtelen voltam. A nő és a férfi is egy gerinctelen féreg volt, megérdemelték, hogy meghaljanak. A lányuk pedig még rosszabb, mint ők voltak. Ha megismerné Wintert, tudná, hogy ki nem lehet állni azt az ördögfajzatot. 

Davidnek felforrt a vére az ereiben, ahogy ismét fel kellett idéznie maga előtt a Parkinson család felnőtt tagjait; mindig is ki nem állhatta őket, és ez nem csak Kate bátyjával volt így, hanem a szüleivel és mindenféle rokonával is. 

Dr. Zore levette a szemüvegét és nem törődve sminkjével, jó erősen megdörzsölte a szemét. Kicsit felébredt, rájött arra, hogy a férfinek súlyosabb gondjai vannak, mint bárki másnak, és abban is biztos volt, hogy Winternek nem volt szabad tovább abban a családban maradnia. A telefonért nyúlt és tárcsázta a gyámhivatalt. 

- Kit hív? - érdeklődött David, mert rosszat sejtett. Jól tudta, hogy nem szabadott volna megbíznia a nőben. 

- Csak a gyámhivatalt. Winter nem maradhat tovább önöknél, a saját érdekükben. 

Alig, hogy valaki felvette volna a telefont, David a nő előtt termett és megszakította a vonalat. Dühe még jobban megnőtt benne, képtelen volt elhinni, hogy egy olyan kis csitri miatt, mint Winter, megint börtönbe kerülhetett volna. A nő okossága, pedig csak rátett egy lapáttal idegességére, mert sajnos nem rémült meg tőle; bátran tekintett a szemébe. 

- Amennyiben szól bárkinek is arról, hogy mit teszek a lányommal, nagyon meg fogja emlegetni. Megöltem már több embert is, képes vagyok arra, hogy magát is eltegyem láb alól, méghozzá úgy, hogy senki sem fog rájönni a tettesre. Ismerek embereket; vannak kapcsolataim és képzelje el, hogy egy elég híres maffiának is szereztem már információkat, akik tartoznak nekem eggyel. Jól gondolja meg, hogy mit cselekszik kislány. 

David szavai jéghideg zuhanyként jutottak el Dr. Zore agyába. Ez egy kemény fenyegetés volt, melynek nem mondhatott ellent, mert szerette volna megőrizni nyugodt életét. Összeszorította a fogait és biccentett egyet annak jeléül, hogy nem fog tenni semmit sem. 

- Okos kislány. Többet nem találkozunk. Minden bizonyítékot arra utalva, hogy itt jártam küldjön el a feleségemnek. Mostantól ön nem ismer engem, soha nem is találkoztunk. Viszlát. 

Ahogy a férfi kilépett az ajtón, a nőnek hatalmas kő esett le a szívéről. Megnyugodott, mert már nem volt veszélyben, ellenben azzal a kislánnyal, aki minden bizonnyal továbbra is szenvedni fog. 

Megivott egy pohár vizet, és uralkodva remegésén leült az íróasztalához. Elővette David Spoon anyagát, melyben minden benne volt, amit eddig megtudott a férfiról. Visszahallgatta a magnetofont, és hivatalos pontossággal leírta az elhangzott beszélgetést; majd a zárójelentésnek látott neki. 

"David Spoon 41 éves koraiban jár. Kinézetre teljesen átlagos embernek tűnik, ennek ellenére vigyázni kell vele, mert belül teljesen elmebeteg. Dühe uralja testét és cselekedeteit; képes ölni még a legkisebb ok miatt is. Minden bizonnyal járt már párszor a rendőrségen, mert mikor hívni akartam a gyámhivatalt, megijedt és fenyegtőzni kezdett. Winter Spoont, a lányát mindenképp el kell venni tőle, amilyen gyorsan lehet, különben a lánynak szörnyű élete lesz. David a lányt folyamatosan bántalmazza, és nem számít neki, hogy mit tesz a gyermekkel. Csupán 3-szor volt kezelésen, felesége kifizette az egészet. Kezelését kezdte 2012. nov. 3-án. Fejezte: 2012. nov. 27-én.

2012. nov. 27."

II./XI. - Elárulva

 Drága Olvasóim! :)

Sajnálom, hogy egy kicsit késtem. Tudom, hogy azt mondtam, hogy a szünet alatt még lesz egy rész, de két nappal később érkezett. Az igazat megvallva nagyon nehezen hoztam össze, és nem is biztos, hogy jó lett, de reménykedem benne, hogy tetszeni fog. Amint tudok, érkezek egy külön résszel, amelyben megtudhattok pár dolgot David problémáiról. Ezt azért szeretném megírni, hogy tiszta legyen mindenkinek, hogy mi miért történik, mert így elég nehéz beleszőni a legapróbb dolgokat is a történetbe.

Köszönöm a türelmeteket, hamarosan érkezem! :)

xxx. Cynthia Tailor ♥

"Ahhoz, hogy vita kerekedjen, két ember kell, de a megállításához egy is elég."

~Winter~

A gyönyörű arany gyűrű a smaragd kővel a közepén megcsillant a napfényben, ahogy a postaláda felé haladtam. Sokkal csodálatosabb volt a darab, mint álmaimban elképzelhettem volna; és nagyon drágának is látszott, pedig kikötöttem, hogy Niall semmi őrülten drágát nem vehet nekem, mert nem tudom viszonozni. Ezen tárgy esetében még csak megszólalni sem tudtam az értékével kapcsolatban, sokkal jobban lefoglalt a tudat, hogy lassan esküvő szervezésnek kezdhetünk, mert még azelőtt össze akartuk hozni a dolgot, hogy a kisbaba megszületne. 

Kinyitottam a láda ajtaját, mely csikorgó hangot adva engedett erőmnek; s kihalásztam azt a pár levelet, ami minden bizonnyal Niall szüleinek érkezett, hiszen még mindig Mullingarben tartózkodtunk. Ennek ellenére tekintetem megakadt a legfelső borítékon, melyen az én nevem állt, kissé csúnyán írva, de nem zavart, mert el tudtam olvasni. 

- Mi a fene? - motyogtam magamban, s miután letettem a többit az étkezőasztalra, egy kés segítségével kibontottam a borítékot. 

Az első lapon, amit kihúztam csupán egy mondat állt. "Menj olyan helyre, ahol senki sem zavarhat, addig, amíg el nem olvasod az összes sort." Fogalmam sem volt róla, hogy mi állhatott a levélben, de meg akartam tudni, így tettem, amit az írója kért.
Végiggondoltam, hogy a többiek merre vannak - Niall és Greg edzeni mentek, Denise a gyerekekkel van otthon, Maura és Chris pedig bevásárolni indultak - és végül rájöttem, hogy az lesz a legjobb, ha bezárkózom a fürdőbe. Ahogy kattant mögöttem a zár, azonnal biztonságban éreztem magam; és letelepedtem a jéghideg csempére, miután a fenekem alá dobtam pár törölközőt. Sóhajtottam egyet és kihúztam a következő lapot, ami ismét csak egy utasítás volt számomra.
"Végy nagy levegőt és készülj fel a legrosszabbakra. Nem fogod jó szemmel nézni, amit most megtudsz majd tőlem."
Az üzenet megijesztett, de biztos voltam abban, hogy bármi rosszat is fogok megtudni, arra az információra szükségem van, és idővel meg fogok tudni bocsátani annak a személynek akiről szó lesz. Így kivettem az utolsó lapot, ami már maga a levél volt. Igazából nem csak egy papírból állt, hanem háromból, de az utolsókon már csak bizonyítványok és hivatalos papírok lenyomatai szerepeltek; valamint pár kép a fiúkról és Niallről, amint a hotelszobájukban tárgyalnak, vagy épp sorban állnak egy hivatalban. A szívem hevesen dobogott, mert kezdtem rájönni, hogy lehet, hogy mégsem fogom olyan könnyen venni a dolgokat, de végül belemerültem a sorokba.
"Kedves Winter Spoon;
A neved igazából Winter Parkinson. A szüleid autóbalesetben hunytak el, amikor még csak pár hónapos voltál, és mivel Kate - apád húga - nem tehetett mást; magához vett. Neki nem születhetett gyermeke, és férjével közösen megegyeztek, hogy ez lesz a legjobb döntés mindkettejük számára. Pár hónapon belül viszont kiderült, hogy Kate orvosa hazudott, és mindeddig simán összejöhetett volna nekik a gyerek; csak nem múlt el a hatása a fogamzásgátló tablettának; így jött össze a húgod, Eloise. David mérges volt az orvosra, akit megkeresett és mindaddig ütötte, míg az eszméletét nem vesztette, és ki nem jöttek érte a mentők. A férfi azóta nevet változtatott és egy másik kontinensre költözött, hogy távol maradjon az egész családtól. Új apád attól a pillanattól kezdve megutált téged; mert mindig is rossz kapcsolatot ápolt az igazi szüleiddel, és ahogy belegondolt, hogy azoknak az embereknek a gyermeke vagy, elborult az agya és mérgét rajtad töltötte ki; mint bűnösön.
Amit Kate tehetett mindezért, az csupán annyi volt, hogy férjét pszichológushoz vitte, de a férfi nem mutatott javulást, így abba is hagyta a kezeléseket; a jegyzetek pedig Katenél maradtak, mint emlék (vagy bizonyíték David ellen). A drága barátod és a haverjai már hetek óta azon vannak, hogy ezeket az iratokat megszerezzék, és feladhassák Davidet a rendőrségen, de Kate ragaszkodik a férjéhez, szóval soha nem fogsz megszabadulni tőle. Mikor azt hiszed, hogy nincs a közeledben és nem tud a hollétedről; ő akkor is szemmel tart, arra viszont, hogy hogyan teszi ezt, soha nem fogsz rájönni.
El tudom képzelni, hogy most cseppet sem érted azt, hogy én miért mondom el mindezt neked, de úgy gondoltam, hogy ideje megtudnod azokat a dolgokat, amiket a hátad mögött Niall, és a banda kiderített; mert önmaguktól úgy sem mondták volna el. Nem tették volna meg, csak akkor szembesültél volna mindezzel, mikor már a rendőrségen ültél volna, hogy vallomást tegyél a mostoha apád ellen.
A fiú már egyszer átvágott téged, nem? Na, most újra meg akarta tenni. Gondold meg, hogy kiben bízol kislány, mert nem mindenki az, akinek mutatja magát. Válogasd meg a szeretteidet és a barátaidat. Daviddel pedig vigyázz. Minden lépésedről tud."
Aláírást sehol sem találtam, így nem tudtam, hogy hihetek-e a levélnek. Az iratok viszont elég hivatalosnak tűntek, és senkinek sem volt esélye arra, hogy ilyen tökéletes hamisítványokat készítsen, így kezdtem rájönni, hogy minden igaz, amit leírtak. Niall ismét a hátam mögött intézkedett, én pedig igent mondtam neki tegnap. De hogy mehetnék hozzá, ha nem bízik meg bennem?

~Niall~

Mikor hazaértem az edzésről azonnal a fürdő felé vettem az irányt. Jól esett a testmozgás és az is, hogy a bátyámmal tölthettem egy kis időt, és átbeszélhettünk mindent; de nagyon kifáradtam és úgy bűzlöttem, mint egy borz.  Lenyomtam a kilincset, hogy bejussak, de az ajtó nem mozdult; belülről bezárták. Megpróbáltam ismét, és meglöktem egy kicsit a vállammal, hátha csupán beragadt, de nem: ténylegesen zárva volt.
- Winter, édesem, bent vagy? Miért zártad magadra az ajtót? - érdeklődtem megemelve a hangomat, de csupán azért, hogy a bent tanyázó illető is jól értse minden szavamat. Nem voltam benne biztos, hogy Winter van odabent, de mivel senkit sem találtam itthon, és őt sem láttam sehol; ez volt az egyetlen értelmes magyarázat.
- Ne édesemezz, Niall! Megbíztam benned, de te megint átvertél!
Winter hangjából azonnal kihallottam, hogy sírt, így kétségbeestem. Nem értettem, hogy miről lehetett szó; hiszen semmi más titkot nem őriztem, csak még régebben azt, hogy híres vagyok; azóta nyitott könyvként álltam előtte. Ismét megpróbálkoztam az ajtóval; úgy nem voltam képes beszélni vele, hogy egy fadarab állt közöttünk, és nem láttam arcán az érzelmeit.
- Engedj be, és beszéljük meg! Kérlek.
- Nincs mit megbeszélnünk, Niall. Ismét a hátam mögött szervezkedtél és intézted a dolgaimat; nekem pedig nem szóltál semmiről sem!
- Miről van szó a fenébe is?! És nyisd ki, vagy betöröm! Nem érdekel, hogy mennyibe kerül majd az új ajtó.
Pár percig csend volt; csupán halk szipogását hallottam. Aztán kattant a zár, én pedig azonnal kinyitottam az ajtót. Wi arcát könnyek áztatták; sminkje lefojt. Hasonlított egy bohócra, de ezt nem mertem neki megjegyezni, mert tudtam, hogy nem ide illő lett volna. Közelebb mentem hozzá, és megérintettem volna arcát, de ellökte a kezeimet.
- Arról van szó, hogy a fiúkkal az én múltamról derítettetek ki dolgokat, hogy Davidet börtönbe juttassátok, de semmit sem szóltál róla! Hogy bízzak meg így benned? Még is mit gondoltál? Hogy mindent elsimítasz majd megint egy bocsánatkéréssel, én pedig simán hozzád megyek, hogy továbbra is hazugságokban éljek? Nem volt elég neked a több évnyi szenvedésem, benned és a fiúkban is csalódnom kell?
Winter egyre csak mondta és mondta, én pedig teljesen elbizonytalanodtam. Öklével mellkasomat ütögette, s könnyei továbbra is csak potyogtak. Ismét össze volt törve miattam, pedig legutóbb megfogadtam, hogy soha többé nem fog ilyen történni. Igaza volt Louisnak, azonnal be kellett volna avatnom. De kitől tudta meg? Csak nem Lou árulta el neki?
- Louis mondott neked valamit, ugye? Én komolyan mondom, hogy kinyírom azt az idiótát! Megbeszéltük, hogy én mondom el neked, mielőtt a rendőrségre megyünk a bizonyítékkal! A fene egye meg, hogy mindenbe bele kell avatkoznia, csak mert szeret téged! Az Isten verje meg!
Kezemmel a Winter mögötti falba ütöttem, és a fájdalom, amit azonnal átjárta a testem, most segített abban, hogy egy kicsit lenyugodjak.
- Nem tudom, hogy ki adta a tudtomra. Levelet kaptam, és aláírás sehol sem szerepelt a papíron. - Winter hangja immár normálisabb volt; de tekintetében félelem tükröződött. Megijedt attól, hogy belevertem a falba; s ezt nem csodáltam.
- Megnézhetem? Csak így tudok lenyugodni, és nem azonnal felhívni azt az idiótát. Megismerem az írását; tudni fogom, hogy ő volt-e.
- Tessék. Ott vannak a bizonyítékok is, amikből tudtam, hogy nem hazugság az egész. Az egyik kép pont akkor készült, amikor Párizsban voltam, nálatok.
Ujjaim közé vettem a papírt; próbáltam nem testi kapcsolatot teremteni Winterrel, mert egyelőre nem éreztem magam beszámíthatónak. Amint rápillantottam a papírra összekavarodtam. Az írás hasonlított is Lou betűire, de annyira nem, hogy pontosan megjósoljam: ő készítette az életemet összeromboló levelet.
- Najó, ez nem megy. Egyelőre nem hívom fel, mert nem biztos, hogy ő volt. Remélem is, hogy nem, mert akkor mindennek vége. A One Directionnek, a barátságnak és az ő fenekének is. Megbeszélhetjük?
- Mit szeretnél ezen megbeszélni? Ki akarod magad magyarázni? Ismét azt akarod, hogy megbízzak benned, aztán pedig összetörj? Na, azt nem, Horan! - Elszelelt mellettem és a hálószobában előkapta a bőröndjét, amibe gyorsan pakolászni kezdett. Ismét itt akart hagyni, de nem engedhettem neki. Szükségem volt rá, mint a levegőre; nélküle nem voltam teljes.
- Tegnap este még te is Horan akartál lenni az ég szerelmére! Nem szándékosan csináltam, azonnal el akartam mondani, amint megvolt a bizonyíték. Anélkül nem akartalak belekeverni, mert egy Scott nevű srácról is szó esett és nem szerettem volna, hogy bajod essék, ismét. Az a pasi könyörtelen gyilkos!
- Csak hogy tudd. Scott megtalált, és elrabolt; Louis volt az, aki kimentett és hazavitt, amíg te még a turnén lebzseltél!
Állam leesett, nem akartam hinni a fülemnek. Scott megtalálta őt? Még mindig David csatlósa lenne? És Winter miért nem szólt nekem erről? Vagy legalább Louis. El kellett volna nekem mondaniuk, hogy azonnal szétverhessem annak a srácnak az arcát, amiért hozzá mert érni Winterhez.
- Most ki az, aki nem bízik meg a másikban? Nem mondtad el, pedig tudtad jól, hogy nagy veszélyt jelent rád. Lehet, hogy a levelet is ő küldte, vagy éppen az a pszichopata apád!
- Az én bűnöm kisebb, mint a tiéd. - Wi szemei szikrát szórtak, hangjában pedig még a hülye is kiérezte volna a haragot és dühöt. Kezdett nagyon a könyököm kijönni a folytonos veszekedésünk a családja miatt, és az, hogy sehol sem tudom őt biztonságban tudni. Ujjaimmal a hajamba túrtam és kifújtam az eddig bent tartott levegőt, amíg az ablakon keresztül a kinti sötétbe bámultam. Friss levegő; az most nagyon jót tenne a fejemnek.
- Nekem ehhez most nincs energiám. Ne menj el, amíg meg nem beszéltük, kérlek.
Bólintott.
Nem törődve azzal, hogy még mindig a tréning cuccom van rajtam, magamra kaptam a kabátomat és egy cipőt, valamint némi pénzt csempésztem a zsebembe, és elindultam a sötétben. A kissé csípős levegő miatt fázni kezdtem, mert még mindig izzadt voltam egy kicsit, de ez most a legkevésbé érdekelt. Már megint annak a szélén voltam, hogy elveszítsem, és az nem történhetett meg. Nem, úgy, hogy tegnap igent mondott; az ujján viselte a gyűrűt, mely még a nagyanyámé volt; és nem úgy, hogy nem magyarázhattam el neki azokat a dolgokat, amiket muszáj volt tudnia. Csupán fáradt voltam és képtelen arra, hogy most tisztázzak mindent; ezért jöttem el.
Utam egy dohánybolt felé vezetett; és hiába nem szoktam cigarettázni, most szükségem volt pár szálra, így a leggyengébből vettem egy dobozzal. Biztos voltam benne, hogy még eleinte még ettől is fulladozni fogok, de most nem számított. Ki kellett pár percre kapcsolnom, hogy át tudjak gondolni mindent. Nem akartam továbbra is kiabálni és veszekedni, mikor hazaértem; ember módjára le akartam ülni Winterrel megbeszélni mindent. Pillanatnyilag az vált az életcélommá. Utána pedig az, hogy mindenkit, aki ártott nekünk megbüntessem, és végre normális életet élhessünk, mert ez nem számított annak.
3 szál elszívása után elég kábultnak éreztem magam ahhoz, hogy rájöjjek: a dolog hatott. Biztos voltam benne, hogy mire hazaérek el fog múlni minden és tisztán látok majd mindent; a módszer még soha nem mondott csődöt. Csupán abban bízhattam, hogy Wintert otthon, a szüleimet pedig távol a háztól találom, mert szükségünk volt a magányra, ahhoz, hogy meg tudjunk mindent beszélni.
Ahogy megpróbáltam kihalászni a dobozt a zsebemből, hogy kidobjam, megéreztem az ujjaimba hasító fájdalmat. Igen, belevágtam a falba, s minden bizonnyal eltörött pár csontom, de ez volt most a legkisebb problémám. Kihajítottam a kukába a dobozt, amiért kár volt, mert mások már rég megütöttek volna ilyen cselekedet láttán, de nekem nem volt szükségem rá, így is érezhető lesz majd rajtam a szaga.
A házban csend uralkodott, egy neszt sem hallottam, így biztos voltam benne, hogy anyáék még nem értek haza; viszont féltem attól, hogy Wi sem lesz itthon. Levettem a kabátomat és a szüleim fürdőjében letusoltam; majd frissen mentem fel a hálómba. Winter ott ült a fotelben és a telefonjába merült. Könnyei még mindig patakzottak, de sokkal nyugodtabbnak tűnt, valamint látszott rajta, hogy ő is letusolt. Megjelenésemre felkapta a fejét, és kezével eltüntette könnyeit, majd lezárta a telefont.
A szobát félhomályba borította a kis lámpa; így hangulatot adva az egésznek. Gyorsan felvettem egy alsógatyát és egy melegítő nadrágot; majd az ágy szélére ültem, pont szembe a menyasszonyommal.
- Most már beszélhetünk? - érdeklődtem csendesen.
- Igen, kíváncsi vagyok a dolgokra. Sajnálom, hogy kiabáltam, és olyanokat mondtam, de félek, Niall. Nem tudom, hogy mikor mit várjak, és ahogy látom minden jót rögtön elront valami.
- Megértelek, és nem haragszom. Bocsánat, ha rád ijesztettem a dühkitörésemmel, de nem akarom, hogy széthulljon mindez, amit olyan gondosan felépítettünk.
Pár percig hallgattunk, de ez már mind javulás volt ahhoz képest, hogy egy órája még egymás nyakát akartuk elvágni.
- Tényleg örökbe fogadtak engem? Nem hazudott a levél? - Wi törte meg a csendet, s szemei ismét könnyesek voltak. Nem akartam, hogy sírjon, de most már igazat kellett neki mondanom.
- Igen, a szüleid pedig épp úgy haltak meg, ahogy valószínűleg említette a levél. Nem tudom, hogy az igaz-e, hogy David ezért vert téged, az említett iratokat tényleg nem kaptuk még meg, így minden más bizonytalan. Csak azt tudjuk, hogy Kate vérszerinti rokonod, Scott pedig mindenben segíti apádat. Egyszer még a börtönből is kiszabadította.
- Az normális, hogy most már a saját kilétemben sem vagyok biztos?
- Igen, elhiszem, hogy nehéz, de bennem tényleg megbízhatsz. Megígértem a fiúknak, hogy elmondom, de nem zúdíthattam rád az egészet úgy, mintha semmit sem jelentene a dolog.
- Tudom, és köszönöm. Segíthetek nektek a további nyomozásban? Nekem is elegem van már ebből az egészből.
- Nagyon szívesen látunk a csapatban - mosolyogtam rá, ő pedig felállt és az ölembe telepedve magához ölelt.
- Bocsánat, hogy rád támadtam. Szeretlek Niall, de félek, hogy elveszítelek.
- Én is épp ettől tartok, s az érzéseim is ugyanazok - suttogtam hajába, majd megcsókoltam, hogy bizonyítsak mindent.
Elértünk valamit. Winterrel immár normálisan is meg tudtuk beszélni a dolgokat, képesek voltunk arra, hogy olyanokként viselkedjünk, akik egymáshoz tartoznak és össze akarják kötni az életüket. Azt viszont még mindig nem tudtuk, hogy ki írhatta a levelet. Csak reménykedhettem benne, hogy nem Louis volt.